2014. szeptember 27., szombat

Ugye nem késtem el?




Sosem mondtam el. De csendem dacára
úgy kúszott fel a szó torkom szűk falán,
mint a lián a bozót derekára:
hiányzol, szeretlek, szükségem van Rád.

Hány év dac, gőg szakított ketté minket,
s én hányszor merítettem újabb erőt,
hogy látni akarjalak... s vétkeinket
hótisztára mossam mindkettőnk előtt.

Haragudtam Rád. Tán gyűlöltelek is
a meg nem kapott, lágy ölelésekért.
Váddá nőtt a dac, rágott, mint a pestis,
és tudom, hogy nyila mindig szívet ért.

Megszülnél újra? Mondd, vajúdnál velem?
Újra hordanál engem szíved alatt?
Vad növésed voltam, már-már idegen,
de a Te fiókád, a Te madarad.

Hiányzol. Szeretlek. Szükségem van Rád.
Ugye nem késtem el? Ugye hallod még,
hogy naponta áldom lábaid nyomát.
Bár elmondtam volna... akkor... réges-rég.

2 megjegyzés:

Névtelen írta...

Nagyon életszagú ez a költeményed, Dana. Ahogy írsz benne az anyukád és a közted lévő kötelékről olyan, mintha a legjobb barátodnak írnád, annyira kitárulkozol, és érezni benne a bizalmasságot. Épp emiatt tetszik ez a versed. Remélem, rendeződik közted meg anyukád között a kapcsolat. Sosincs késő!

Ölellek: Zsu

Vörös liliom írta...

Minden versemet valamilyen megtapasztalt, megélt, megszenvedett érzés nevelte, Zsu, így persze, hogy életszagú. Ez a vers különösképpen. Örülök, hogy kérdéseimet még időben tettem fel, és anyu szájából hallhattam a választ. Jó volt tudni, hogy újra hordana engem szíve alatt, hogy újra vajúdna velem...pedig jól tudom, rengeteg fájdalmat okoztam neki az évek során. Jó volt látni, hogy a szavam nem volt közömbös a számára, pedig azt hittem... És milyen sok mindent ítéltem el másként, mint kellene...
Így igaz, Zsu, sosincs késő.

Köszönöm jöttödet, viszont ölellek!