2014. szeptember 7., vasárnap

Sóhaj


Sóhajtozik már a hajnal,
szétdobálva csillagok az égen
pislognak a szürkületben,
lámpák gyúlnak kinn a faluvégen.

Sápadt arcú tükörember
még sápadtabb ikerarcát nézi,
hogy csillognak a szemei
s a könnyeket talán meg sem érzi...

Sok, sok tavaszt ősz követett,
elmúlt a nyár, de úgy el a tél is,
reménykedett minden madár,
minden ember, s reménykedtem én is...

Harcoltam a tűnő perccel,
harcoltam a viharral, az árral,
a szívemmel vitatkoztam,
s lemostam, ha összekenték sárral...

Szellemekkel vívtam párbajt
valahányszor háborgatták álmom,
s ahol az ég földre borul,
vagy még túl is, volt a láthatárom.

Napok jöttek, évek múltak,
kéz a kézben rohantak a percek,
míg a végső, gyűrött napok
őszi estén magukhoz öleltek.


...s virradt rám egy olyan hajnal,
életeket szórt a vihar széjjel,
nem harcoltam úgy semmivel,
mint, magammal, s a közelgő téllel...

Gligorics Teru

Nincsenek megjegyzések: