2014. szeptember 7., vasárnap

Ha temetni kell




Sirámok temetésére jöttem,
és hiába látsz kezemben virágot,
 úgy tesszük föld alá közösen
a bennünket vadul éltető lángot,
hogy síró ajkunkról a szó
fintorgó örömtáncot lejt majd,
ha vegyül bennünk álom és való,
mert kétségek közt ugyan, de csak előre hajt.
Vajon miért nem tiszta soha az érzés?
Miért fedi mindig koszfoltos lepel?
Miért kavarog fejünkben több-ezer kérdés,
mely káromkodó kínként jön el?
És mit ér milliókat ölelő, szép szó,
ha egy mozdulat megöli?
Az embernek mégis miért jó,
ha e halálra szánt érzést szereti?

Sirámok temetésére jöttem,
mert nincs annál szebb fájdalom,
ha látom, hogy emberek köröttem
könnyeznek egy elvérzett ravatalon.
Olyan tehetetlenül kicsi a szándék
ami éget, mar ott legbelül,
hát legyen az élet csak játék,
hinta, melyre mindenki csak egyszer ül.
Élvezd ki, ha lehet minden percét,
ahogy szállsz a felhők felé,
égesd az agyadba az ízét,
hogy ne fájjon az út visszafelé.
S ha leértél a dagonyás sárba,
ahol iszapszívek nevetnek rád,
te hidd, hogy nem éltél hiába,
mert a mocsokbűzös, szakadt ruhád
a napfénynek volt egyszer vágya,
s ez némiképp nyugalmat ád.

Sirámok temetésére jöttem,
mert nem eljönni a legnagyobb bűn,
szószirma selymét én százszor átöleltem,
míg Ő játszott a vágyhegedűn.
Leteszem bús csokrom eléje,
a szándékból szőtt virágruhát,
fájdalmam a szemfedele fénye,
míg a sors felemészti halott húsát.

Millei Lajos

Nincsenek megjegyzések: