2014. augusztus 9., szombat

Úton




Mióta így, a sokdioptriás
magányban élek, s fájni kezd a nyárvég,
nem érzem már, hogy Hozzád eltalálnék
kopogva sem … A százszor megcsodált

mezőről indulok, mint bárki más,
ha késve is, mert árnyékára vár még,
a félve vállalt életért-halálért,
mégis megyek. Egem visz tovább.

Egem viszem. Az összetört eget,
amerre még előttem emberek
nem láttak élőt, ott a nagy-nagy ÉJNEK

vigyázva hátat fordítok, mikor
sehol se lesz az ismerős fasor,
a biztos útról hirtelen letérek.

Ihász-Kovács Éva

Nincsenek megjegyzések: