2014. augusztus 2., szombat

Magány


Bogár lépjen nyitott szemedre. Zöldes
bársony-penész pihézze melledet.
Nézz a magányba, melybe engem küldesz.
Fogad morzsold szét; fald föl nyelvedet.

Száraz homokként peregjen szét arcod,
a kedves. S ha cirógatnál nagyon,
mert öled helyén a tiszta űrt tartod:
dolgos ujjaid kösse le a gyom.

Lásd, ez vagy, ez a förtelmes kivánság.
Meg se rebbennél, ha az emberek
némán körülkerülnének, hogy lássák:
ilyen gonosszá ki tett engemet.

Kit szorongatsz most? Ha szülsz, a fiadnak
öröme az lesz, hogy körbe forog,
te meg rápislogsz, míg körülhasalnak
telibendőjü aligátorok.

Mozdulatlan, hanyatt fekszem az ágyon,
látom a szemem: rám nézel vele.
Halj meg! Már olyan szótlanul kivánom,
hogy azt hihetném, meghalok bele.

József Attila

2 megjegyzés:

Zsu írta...

Ezt a versét eddig még nem ismertem, de nagyon átjön a soraiból az az életérzés, ami a cím. A végén még megszeretteted velem József Attilát. :) A sok negatívum miatt, amit tanítottak róla, nem igazán szerettem.
Kéri Edit könyvét ismered a halálával kapcsolatban? Itt olvastam róla: http://portal.jobbik.net/index.php?q=node/6027 , érdekes lehet.

Zsu

Vörös liliom írta...

Most a lelkem is mosolygott, Zsu. :)
Örülnék, ha nem az iskolában tanultak alapján ítélnéd meg ezt az embert, hanem életrajza, tettei, gondolatai alapján. Biztosan megszeretnéd. Én is megszerettem. Olvasni fogom Kéri Edit könyvét, én pedig kölcsönadom, ha szeretnéd Vágó Márta emlékiratait. :)