2014. augusztus 22., péntek

Esteledik




A fáradt világ le-lecsukja szemét,
nagyokat pislog, elmereng, méláz,
utolsókat lobban pilláján a fény,
visszanéz a napra, ahogyan én rád.
Az alkony rigója felettem trilláz,
andalító dala halk harmónia,
ő egy ágon, a lélek múlton hintáz,
szól a gyönyörűn zúgó szimfónia.

Távolodsz, s még maradnod kellene,
kisiklik az élet, a lét, lendülete…
Lassan pihentető álom közeleg,
oldja a kontúrokat, a fényeket.
Kószán keringenek, s tűnnek az árnyak,
míg sétálgatva fel, és alá járnak.
Utolsót lobban, s lebukik a nap,
glóriát festve a láthatár alatt…

Hollósy-Tóth Klára Éva

2 megjegyzés:

Zsu írta...

Hangulatos, idilli vers. Örülök, hogy olvashattam. :)

Zsu

Vörös liliom írta...

Én is örülök, hogy olvastad Klára versét, Zsu. Verseivel mindig adni képes. Köszönöm, hogy itt voltál.