Te
bennem szörnyeteget látsz, én benned
nem
akarom látni az inkvizítort,
szüntesd
meg ezt az öngyilkos küzdelmet,
mely
téged már a könnyekig sodort.
Nem
titkolom, hogy gyengébb vagyok annál,
kit vak
bizalmad remélt támaszul,
és nem
szeretném, ha vaknak maradnál,
s nem
látnád: szegény fejem rád szorul.
Hát láss
olyannak, amilyen valóban
vagyok.
Nem én hazudtam, ha szemed
csak a
részt látta bennem, és a jóban,
mely
részem, ismerni vélt engemet.
Álmoddal
mértél: én az álmodónak
mit
mondhatok? Ne légy a börtönöm!
csalódtál,
de ne tarts engem csalónak,
amiért
álmaidhoz nincs közöm.
Én nem
dicsérem frivolan a szennyet,
mely
negyven éven át hozzám tapadt,
a
szenvedést se dicsérem, de szenvedj,
ha
társamul kötelezed magad.
Nem
bíztatlak, hogy próbáld letagadni
vétkeim,
nem mondom, hogy ne perelj,
de csak
egészen tudom magam adni,
fogadj
mindenestül, egészen el.
Ne mérj
álmaidhoz kevesebbnek
mutatják
azt, ami több, mert egész:
ítélő
szavaid téged sebeznek,
ha
eszményednél törpébbnek ítélsz.
Láss
kegyetlenül, de lásd meg merészen
a
világot is, amely alakít,
és
magadénak fogadj el egészen,
azzal
együtt, mi tőled elszakít...
Én a
világnak élek, ne szakíts ki
belőle,
jöjj, járj együtt velem,
gyötrődjünk
együtt, így fog meggyógyítani
mindkettőnket
az orvos gyötrelem.
Amíg
javíthat per és szidalom,
perelj
és szidj, nem vész kárba a bánat,
de
megmásíthatatlan múltamon
őrködjék
hallgatás és bűnbocsánat.
Szabédi
László