2013. december 28., szombat

Vértvajúdó legenda




Vad reccsenésre riadtam fel az éjjel.
Talán egy korhadt léc szakadt ki sorsomból,
mint hídból a pillér, mit az idő érlel.
Én nem tudom, mi volt... de a másvilágról
Te integettél, Apám.
S ekkor, először talán,
nem mosolyogtam vissza. Térszakadékon,
múlt-folyókon, lázálmon, sorsközönyön át
futottam feléd. Ó, te Árny, te Csalékony,
hát azt hiszed, gyermeked mindent megbocsát?

Lopva szöktél el, mint huszonhárom éve.
Hiányod mély barázdát vájt bennem csontig.
Vér sípolt tüdőmből... Az Ég szerelmére,
Apu, nélküled a világ összeomlik,
örök némaságba fagy.
Élet sincs, ahol nem vagy.
Éjjelenként álmaim átokkal vernek,
mosolyogsz várván, hogy visszamosolyogjak.
Azt hiszed, hogy a röpke tíz másodpercek
a nappalokon át is ragyogni fognak?

Egyszer kihúztalak már a vég torkából,
s Te húszévnyi jövőt ígértél cserébe,
de csak annyi jutott a kisírt csodákból,
mint csaló Júdásnak. Harminc ezüstérme.
Se-színű szavak, tervek
ma földszagot lehelnek.
Megloptál! A falánk rög gyomrát tömted meg,
jóllakattad meleg, boldog álmaimmal.
Miért fontál eskükből hosszú kötelet,
hogy lásd, amint jelenem húsába irdal?

Jöjj, szórj sebeimre égő nátriumot!
Ezerbűnű vagyok. Ítélj, verj meg érte.
Most nem keresem meg a parányi zugot,
mely régen oltár volt esti vezeklésre.
Gyere, ne ácsorogj ott,
mint vérig sértett halott!
Kóstold meg a kínkeservet, kijózanít.
Vajon lesz-e így is mosolyogni kedved,
ha büszke melledbe dacom kése szakít!
Hallod, Apu, könyörgök... Fel kell ébredned...

Megremeg az éj kékje, halkan nyög a föld,
a tébolyító iszony is csitulni kezd,
de árnyad után kapva szívem fölüvölt
még egyszer, utolszor... majd simul a csendhez.
Száll, száll a sűrű pára
sorsom új hajnalára.
A valóság ím fény-szárnyait kibontja,
és feleszmélek... élek. Ha nélküled is.
Ostoba lelkű, ki mérgét végighordja,
hagyva, hogy feleméssze akár a pestis.

Kései sirató




Harminchat fokos lázban égek mindig
s te nem ápolsz, anyám.
Mint lenge, könnyü lány, ha odaintik,
kinyujtóztál a halál oldalán.
Lágy őszi tájból és sok kedves nőből
próbállak összeállitani téged;
de nem futja, már látom, az időből,
a tömény tűz eléget.

Utoljára Szabadszállásra mentem,
a hadak vége volt
s ez összekuszálódott Budapesten
kenyér nélkül, üresen állt a bolt.
A vonattetőn hasaltam keresztben,
hoztam krumplit; a zsákban köles volt már;
neked, én konok, csirkét is szereztem
s te már seholse voltál.

Tőlem elvetted, kukacoknak adtad
édes emlőd s magad.
Vigasztaltad fiad és pirongattad
s lám, csalárd, hazug volt kedves szavad.
Levesem hütötted, fujtad, kavartad,
mondtad: Egyél, nekem nőssz nagyra, szentem!
Most zsiros nyirkot kóstol üres ajkad -
félrevezettél engem.

Ettelek volna meg!... Te vacsorádat
hoztad el - kértem én?
Mért görbitetted mosásnak a hátad?
Hogy egyengesd egy láda fenekén?
Lásd, örülnék, ha megvernél még egyszer!
Boldoggá tenne most, mert visszavágnék:
haszontalan vagy! nem-lenni igyekszel
s mindent elrontsz, te árnyék!

Nagyobb szélhámos vagy, mint bármelyik nő,
ki csal és hiteget!
Suttyomban elhagytad szerelmeidből
jajongva szült, eleven hitedet.
Cigány vagy! Amit adtál hizelegve,
mind visszaloptad az utolsó órán!
A gyereknek kél káromkodni kedve -
nem hallod, mama? Szólj rám!

Világosodik lassacskán az elmém,
a legenda oda.
A gyermek, aki csügg anyja szerelmén,
észreveszi, hogy milyen ostoba.
Kit anya szült, az mind csalódik végül,
vagy így, vagy úgy, hogy maga próbál csalni.
Ha kűzd, hát abba, ha pedig kibékül,
ebbe fog belehalni.

József Attila

Mondjátok meg...




Mondjátok meg az anyámnak,
tegnap este ketté tört a szívem,
amikor az alkony leszállt
s beköszöntött hozzám bíborszínben,
karácsonyfa, szaloncukor
lángra gyúlt a vörös esti fényben,
mondjátok meg, jó emberek,
van-e ilyen odafent az égben.

Mondjátok meg az anyámnak,
őszi ködbe borult a világom,
megült a dér a hajamon
s szívemben virul a jégvirágom.
Összehúzom a kabátom,
csókot dobok csendesen a szélnek,
karolja fel s vigye oda
ahol az én szeretteim élnek.

Mondjátok meg az anyámnak,
hazamennék örömest még én is,
valamikor rágondolok,
meggyorsul a szívem, meg a vér is.
Nincs már miért hazamenni,
kihaltak a szobák és a kertek,
akiket én úgy szerettem
ma már ott csak hazajáró lelkek...

Gligorics Teréz



Azt hiszem; az ember részéről a legnagyobb lemondás az, hogy a dolgok megfejtéséről végképpen le tud mondani s mégis hajlandó arra, hogy tovább gondolkozzék.

 Füst Milán

Nem fáj semmi, semmiér...




Már nem az fáj, hogy te nem,
csak az, hogy senki, senki más
nem vette észre sohasem
felszín alatt a ragyogást.

Ó, az se fáj, á, dehogy,
hogy nap nyugszik, hisz újra kel,
csak az, hogy meleg színe fogy,
s már nem érzem, ha átölel.

Már az se fáj, fogy az év,
hiszen mi elmúlt, nem veled,
csupán csak az, hogy nincs kiért
élni egy másabb életet.

És az se fáj, semmi sincs,
csak megkarcol a lesz-e még,
ha mégis várna némi „kincs”
én itt leszek, ha lesz miért.

Már nem is fáj. Fájt, tudod?
De messze fújta már a szél,
most új év oszt majd új lapot,
és nem fáj semmi, semmiér…

Nagy Ilona

Felleghajtó




Majd lesz hó is, lesznek harsogó fehérek;
ahogy lélektől lélekig lebeg
most nem látok mást, csak a szürkeséget,
s önmagamtól így óva intelek,

 bennem van ez a köd, a fájás égisze
hogy rontottnak, sárosnak maradjak,
s a kérdő mondat, hogy bennem még hisz-e
bárki is, vagy romoljak magamnak.

Ünnep van. Lélekben, szívben tiszta ünnep,
próbája hiteknek, kételyeknek,
az én fényeim éjszakákba tűnnek,
s kerékbetört hittel ébredek meg;
kell-e, jó-e, rossz-e ez a rögvalóság.
Vigyetek messze, kis papírhajócskák...

Hepp Béla

2013. december 23., hétfő

Szívzörej




Ma nem vetettek hurkot lépteimnek
se vágyindák, se dús sorsszövevények,
se folyondár-sírások. Ma csak éltem.
Merészen néztem végzetem szemébe.

Ma sorsom ege új színektől tarka,
bár még emléked egyik éles sarka
húsomba mélyül. Nem hagyom, hogy fájjon,
te Emlék, te Múlt, te illatos Álom.

Ma újra ragyogott szívemben a Nap,
s az eddigi bánat, szeszély, akarat
térdre hullt bennem. Bár mítoszunk oda,
tudom, hogy élni... élni, az a csoda.



Igazad van. Az olyan szív, mint a tied volt, nem talál egy meleg, hozzá hasonló társat. Igazad volt, igazad van. A te szíved s az én szívem is örökös árvaságra van teremtve - de örökös, fájó büszkeségre is.

Ady Endre

Jobban szeretem




Mosolyod jobban szeretem a szádnál -
tekinteted, mely azt hiszi, rémít,
jobban szeretem a szemednél
(komolyravont homlokomra ráhúll a hajam,
mint sötét sugárnyaláb a szemedből
s viháncolva nevetgél) -
lábad nyomát lépteimmel ismétlem
(bátor, fiatal lábam járni tanúl!)
s jobban szeretem,
mintha süppedő szőnyegen járnál körülöttem
nyomtalanúl -
s, ha egyszer megcsókolnám a kezed,
jobban szeretném
e csók alázatos hajlását
a kezednél.

Tamás Sári

2013. december 22., vasárnap

Az eltévedt magam


Úgy hordozlak az eltévedt magamban
mint feleszmélt könnyek gyónás igazát.
Mindent követel a semmi, ártatlan
perc fodrain csitult örömök nászát,

lehunyt szemek emlékbe meredt jogán,
mint magasat félő madarak szárnya
ha rezzen, hontalan vibráló hiány
fondor pelyhe lesz a rettenet ágya,

hol betegre hajszolt, kontyos szerelmek
bontják ki hajukat s kinőtt ámulat
rongyain szórják vágy meztelenségét

csókos ütembe kövesült hegyeknek,
s bennünk kortyol nedvet lázas gondolat,
szomjazva álmok közel-messzeségét.

Mészáros László

Koratéli szürke...




Ma fáj kicsit e koratéli szürke
- csend lézeng a háztömbök körül,
a sétányra csak két veréb repült be,
szél süvít a vén gallyak mögül -,
pedig reggel majdnem boldog voltam,
úgy önmagamban, mint egy kisgyerek,
de mikor a régvolt mába pottyan,
mindig újra elveszítelek…

Mégsem jó hogy felnőtt bennem minden,
hiányzik az örök álmodó,
látod, kell, hogy legyen miben hinnem,
mert átszínez, mint feketét a hó…
Velem marad hitetlen világban,
garast gurít felém szűk napon,
tükröt csillog a tócsa ablakában,
s én elhiszem, hogy énbennem vagyon.

Ha fájna majd a koratéli szürke,
felráz egy-egy kócos reggelen,
s úgy megyünk a jégvirágos télbe
ketten együtt, ő és én… velem.

Nagy Ilona

A boldogság


A boldogság oly egyszerű dolog.
Csak balga lelkek
Szövik száz szálból, furcsa mesterséggel.
A boldogság oly egyszerű dolog,
S a boldogsághoz oly nagyon kevés kell.

Nyílt az út mentén, nyíl ma is virág,
Feljönnek ma is méltóságosan
S titokkal terhesen a csillagok.
Egy kézszorítás, jó szó jut ma is,
Ma is nekem.
A boldogság oly egyszerű dolog.

Ma még. Csak ne nézném a holnapot.

Reményik Sándor

2013. december 8., vasárnap

Éjféli sóhaj


Nyöszörög a párkányon az éj,
függönyünk lágy fodra meg-meglebben,
odafönn a karcsú holdkaréj
úgy tündököl, mint ezüst füst-selyem.

Rád gondolok... vágyam feléd űz,
míg Te valahol békésen alszol.
Az áhítat, mint az égi tűz
lángujjával közelembe rajzol.





Tökéletes csendet csak a halál hozhat.

Baktay Ervin

Egyre hosszabb napok




Csak egy napig fáj minden fájás,
Huszonnégy óra s nem jön rosszabb,
De ez az egy nap egyre hosszabb.

Már hegyes karó minden óra,
Sötét vas-mázsák hullva, rengve
Verik a fájást a szivembe.

Tudom a kínnak muló sorsát
S olyan rövid volt egy nap eddig;
Víg elugrás bánattól kedvig.

Örülni is másként örültem,
Nemesebben, halkabban, jobban,
Holnapi könny a mosolyomban.

Szép, bölcs cserével cserélgettem
Kedvem torát és kedvem nászát,
E furcsa élet villanását.

Ma is tudom: huszonnégy óra
S rossz nap után már nem jön rosszabb,
Óh, de ez a nap egyre hosszabb.

Ady Endre