2013. november 30., szombat

Akkor is megéllek




Itt állok előtted. Nagy szemedbe nézek.
Bár lábamat befonta indád rengetegje,
egyenes gerinccel lassú tengődésed
figyelem, és nem hagyom, hogy kedvemet szegje.

Ha nem éltem eddig, hát most élni fogok!
Kikacaghatsz, csúfolhatsz, te dühös förgeteg,
könnyem elapad majd, s újabb álomporok
vonnak be aranyukkal mielőtt fölkelek.

Majd ébren álmodom, hogy boldogság kering,
hol eddig a bánat ült bennem szemlesütve,
hogy szívem rézkapuján vonul be megint
a vágy, amelyben remeg a szeretés üdve.

S hogy szelét fogva egy erre tévedt szónak
újra hinni tudom a sors-mesék igazát,
mely, mint az éjszín folyót a kecses csónak
ússza majd át keresztbe lelkem kristálytavát.

Itt állok előtted. Nagy szemedbe nézek.
Ha zokogva fájok is én áldva áldalak.
Nevess bukásomon, akkor is megéllek,
te lélek-áron szerzett, te boldogságfalat.



Van egy alapigazság: ha visszafelé nézünk, megérthetjük az életünket, de még haldokolva is előre kell néznünk ahhoz, hogy leéljük.

Nagy Bandó András

Asszony karosszékben



Valamit még kellene tenni az életemmel, még
nem volna szabad megnyugodni, s ülni
tétlenül a napban - mint elkészült
kancsó az ötvös asztalán: végérvényesen és
menthetetlenül befejezett! Ó, Istenem, még
van bennem nyugtalanság, mely fulladozva
keres utat - és vágy, mely nem ült még soha
a Teljesedés asztalánál!
Még szűz dolgok rejteznek ezen a
sejtelmes erjedt délutánon: a vibráló sűrű
fényben, terhes búzaföldek s remegve
érő szőlők között; - kik íme mind kéjes
alázatba teljesítnek valami titkos
égi parancsot. Ó, asszony a karosszékben!
Itt ülök tétlenül, kimaradva az Élet
gyönyörű izgalmas játékaiból. De nyugodt
bőröm alatt indulatok remegnek, sistergő
indulatok! s helyüket keresik tolakodva, mint
tétlen figura keresi kirendelt helyét a kockás
sakktáblán. - Hiszen mindennek meg kell
érni! minden vágy teljesülésért eseng! Céltalan
semmi se lesz és Isten! tűrhetsz-e éretlen magvat
a Sarló alatt? És én még
anya se voltam! Érte lett minden:
nagy dolgok kicsiny életemben - tavasz!
szépség! szerelem! oh Isten! Istenem!
mit vétettem én? hogy minden
nyüzsgő életek között e néma
bölcs mennybolt alatt a borzas
kotlót irígylem! Betelt
élete kéjes nyugalmát: amint
meleg szárnyai alá
rejti tengernyi csibéjét.

Török Sophie

Mert keresztel a sors




Merész! Az egészre vágyó.
Mától ez lesz az én nevem.
Rám ömölhet a szentelt víz
bizony, átkeresztelkedem.
Sok félmegoldás és félgőz?
Eztán eressze el kezem!
Nekem mindig az egész kell,
még ha rá is megy életem.

Tele siralmas, nyűt sorsunk
száraz morzsatöredékkel,
osztozzanak azon mások,
hisz sosem ér fel egésszel.
Útszélén a szárnycsapások
körbe ölelve gyér fénnyel,
nekem visszafogott álmok,
hiszen mást áltatnak kéjjel.

Bennem bősz vadak a vágyak!
Mindent vicsorogva marnak.
Szerény, szemérmes sóhajok
más alkuszokra maradnak.
Mert vulkánvágyam, ha éppen
készül forró kitörésre,
nem kéri fel hitvány lelkét
holmi gyengéd ölelésre.

Virágnyíló szép remények,
ha a szívemben dalolnak,
ne fogja be senki számat,
ha nem akar haragomnak
gúnyban fürdő céltáblája,
vagy csúf, lyukas szíve lenni,
mar a lelkem, ha a kedvem
nem tud fényért epekedni.

Merész! Az egészre vágyó.
Jegyezd meg mostantól nevem.
Adakozó szófellegben
lakik, él az én Istenem.
Tanulj vakon hinni benne,
vagy szorítsd erősen kezem,
mikor lelked gyönyöréért
én vérző könnyel vétkezem.

Millei Lajos

2013. november 26., kedd

Élet hagyta nyomként


Megtanítottál észrevenni,
lehajolni, kézbe venni,
megbecsülni, dédelgetni,
s az igazban nem kételkedni.

Megtanítottál érte tenni,
lábához letérdepelni,
s úgy akarni, úgy ölelni,
majd elengedni... elengedni...

Pro-fán




Felvéstelek egy fára egyszer
egy szívbe téged, és önmagam,
nem mossa azt le semmi vegyszer,
örök időkre benne van,

most kínban hordja sebét a kéreg,
fa nem nő az égig, jól tudom,
mégis ahányszor visszatérek
nevem szívedbe álmodom,

s ha fatolvaj hordák jönnek érte,
és apróra vágják azt a fát,
s lángol, elhamvad törzse, kérge,
akkor mondom, hogy nincs tovább.

Hepp Béla



A tudatlanságnak is van öröme. Nem fáj a valóság.

Nagy Ilona

2013. november 15., péntek

Mint világból űzött, két félárva lélek




A szél szelíd hárfáján siratja el azokat az élettel átitatott
emlékképeket, amelyek rejtelmes, örök rendelés szerint
édes múlttá lesznek. Egyetlen ölelésbe egész tegnapunk
beleférne, ám mégsem ott keresi menedékét, talán mert
tudja, a becéző kar kimerülhet, s földre hullva darabokra
törhet, akár a mindenség, mely könnyed lépteink alatt
roppant szét aznap. Emlékszel? Éltettük Erdély hatalmát,
s akkor örömében meghajolt előttünk egy világ!
...
Hosszú órákra elcsitult az Élet, talán másnak azok
csak apró semmiségek, de mi ketten, mint két őrült, két
bolond, hallgattuk, ahogy a régvolt vénült szíve dobog.
Lábnyomokat követtünk, mik már-már kifakultak, hisz
száz esztendeje annak, hogy csókba, könnybe fúltak.
Léda-sors, parfümös rege, szinte hallani még mindig:
a szirén éneke hangosan zengett, tőlünk idegenül, 
ám víg nászmuzsikájában egy végzet teljesült.
...
Üde harmattal töltötte kelyhét a sok tarka virág,
lelkünkre nyújtózott ki a vágy, a hegy, a mező, az
árny a fák alatt, s én szívemmel simítottam ajkaidról
azokat a rég vágyott örömszavakat. Míg lábunk alatt
feküdtek a falvak, mi nevet adtunk kacagva minden
bokornak. Hogy mosolyogtunk a Körös vad dühén!
Mindörökre élni, élni adassék! - fohászkodott bennünk
a kínból fogant szépség. Lábujjhegyen, mint ki édes
szenvedélynek áldoz, úgy siettünk fel a hegyre, Ady
házához. Lelkemig fájt, szívemig hatott, hogy nem
csókoltam retinádra azt a pillanatot. A hegy bokáját
ölelte egy titkos, méla hang. Hallottad? Hogy morajlott
át két falun az a rézharang! Majd valami zaj riasztott.
Vonatkerék-sírás, vagy a Halálkanyar felől jött a rianás?
Nem tudom, tán fátylas délibáb csúszott le a hegyről,
majd suhant is odább, míg mi, világból űzött, két
félárva lélek, szívünkbe préseltünk aznap ezer évet.
...
Majd este, míg a vér városa az alkony pírját leste, én
akárcsak a bukott angyalok, levettem ruhámról azt
a büszke csatot. Hagytam, hogy a pillanat köpüljön át
mézzé, s akkor vált két csonk világ egy szép egésszé.

Akkor...most...Veled


  
Tavasz volt éppen. Ugyan olyan tavasz, mint volt már sok,
és lesz még ezután is bizonnyal. Mégis, egészen más volt.
Legalábbis mi egészen másnak láttuk. Egésznek. És éppen
olyannak, amilyen sose volt, és nem lesz soha már. Látod,
olyannak még a tavasz se látott bennünket, bár megéltünk
együtt párat. Épp egy párat. Tavaszt, nyarat. Csak az ősz!
Csak az volt, ami elől mindig megléptünk. Más úton értünk
a télbe, forró nyarunk elébe. Istenem!  Minden romba dőlt.
De most még arra az áprilisi, bolondos tavaszra gondolok!
Amikor még elkerültek a gondok, és még tudtuk, hittük,
örökké együtt leszünk boldogok, hiszen minket egymásnak
teremtett az Isten is. Ezért dobban egy ütemre a szívünk.
Akkor még nem tudtam, hogy ennél boldogabb már soha
nem leszek. Hogy ennél közelebb Hozzád nem lehetek.
Akkor még csak nevettünk órákon át, miközben a vonat
sebesen rohant a Körös partján, át völgyeken, hegyeken.
Ősz van. Megint ősz. És megint csak külön úton megyünk
a télbe. Mégis! Másabb ez az ősz, mint amik eddig voltak.
Álmaink jórészt holtak. És nem hoz a tavasz új reményt.
Tél jön. Jéghideg, örökre megfagyott a jelen, és a holnap.
Ily keserű sorsot mértél rám. Hogy tudjam, milyen élni,
s aztán azt, milyen lehet elégni elevenen a pokol tüzében.
De nem bánom. És túl a fájdalmon, túl minden rosszon,
bántáson is, a lehetetlen lehetőségen túl, tudom: megérte!
Mert az Egyetlen voltál, és vagy! Ha még akár ezer évig
halnám is azt a kis életet, akkor is, mégis, mégis megérte!
Mert te voltál, akit jobban tudtam szeretni az életemnél.
És ilyen szerelem nem létezik, csak pár ember életében.
 Emlékszel? Tavasz volt éppen. És akkor mi ott, Csucsán,
Ady házánál a padon csókolóztunk. És a Halálkanyar…
Ha arra jársz majd, jutok-e eszedbe Kedves? Ahol már
a madár se jár, azon a keskeny ösvényen. Vagy ha majd
látsz kinézve a vonat ablakán valakit „bután”? Majd…
egyszer.. amikor minden ok nélkül beléd hasít a tudat:
volt egyszer egy hol nem volt, és talán az, jó lett volna
végigjárni azt az el sem kezdett, meg sem épült utat.

Káli László

Hidd el, a reszelő fog győzni…



Mert ő az erősebb. Erősebb a fánál. Mert nem egyformák. És soha nem fognak összecsiszolódni. Ahogy a különböző lelkek sem. Mert ha két gyémánt csiszolja egymást, akkor csodás lesz az eredmény. Csillogó, értékes ékkövekké válnak. Vagy ha két márvány találkozik. Abból is csoda születhet. Együtt. Egymástól. Egymásért. És ha fájdalmas is néha a csiszolódás, megéri. Csak egyforma legyen az anyag. Az alap. Ez a fontos. Mert ha egy fadarab találkozik egy reszelővel, akkor a kettő csiszolódásából csak a reszelő kerülhet ki győztesen. Mert ez nem csiszolódás, ez csak csiszolás. Egyoldalú, erőszakos. Átformálás. És borzalmas lesz az eredmény. Egy elgyötört fadarab, és egy hideg reszelő.Győztes és legyőzött.

Csitáry-Hock Tamás

Őszforduló



Csupasz csend-darabok
hevernek a papíron,
szólna a vers, de…
A szavak, a betűk elkoptak.
Hiába rajzolt hidat Isten,
hiába a szárnyak, fészkek,
ha bedeszkázott álmaink
közt alszanak az emlékek.

Te vigyázod, én vigyázlak,
némán figyelnek a falak…

Az ólomnehéz éjszaka szélén
tegnapok virradnak. Mintha
harangozna egy messzi
délibáb, pedig csak az ősz
jajong a fákra tekeredve.
Magányos, avarszagú utakat
húz maga után a holnap,
bordáink alatt fáradt
napnyarak sírnak.

Gyenge ágakon ül a holdarcú
remény. Nézlek, ahogy magához
szorít a néma éj. Elkésett
csendeket kapkodunk magunkra,
mezítelenségünk bűn…
Súgja a világ - pedig csak
a lélek van néha kitakarva.

(…)

Halkan szétfoszlik felettünk
a hajnali köd. Lehunyt szemhéjad
mögé fészkeli magát az ősz,
s míg évszakot vált bennünk
a világ, a csend a papíron megáll.

mindhalálig nász…

A pillanat mind, örök, halhatatlan.
Ahogy megszületik a nappal, és...

belehal az éj…

Szilágyi Hajni

Legszebb évszak a szeretet


Legszebb évszak, de nem tavasz,
nem nyár, sem ősz, s nem tél havaz -
vagy perzsel tájat odakint,
gyönyört okoz bent, soha kínt!

Bármikor, bárhol ott lehet,
vele, velem vagy pont veled,
kacérkodik, óvón figyel,
de érte folyton tenni kell.

Valahol itt van legbelül,
de trónusán nem ember ül;
megvenni pénzért nem lehet,
az illatát, s azt a szelet

amely vihart sosem kavart,
s nem dúlt vizet, száraz avart.
Magamba szívom: oxigén,
vagy szent ima, mely szól igén.

Sebre ad enyhet, lelki írt,
könnyeit törli el, ki sírt.
Ha felhők fedik az eget,
napfényt hoz, puha meleget.

Szívem fészkében nevelem,
dédelgetni őt: szerelem.
De ott, hol gyűlölet kaszál,
nem marad, gyorsan tovaszáll.

A test gyertyája sírva ég,
úgy szeretnénk, ha nyílna még
Fénykapunk, rajta fényt kapunk:
legszebb, imádott évszakunk.

Szilágyi Ferenc Hubart


2013. november 10., vasárnap

Vércsenász




Két szürke madár. Tolluk csupa vér.
Rikácsolásuk megannyi jaj-kürt,
míg az egyik eped, megadón fél,
másikban a vágy cifra gőggel vegyült.

Sorsviadal ez. Mélység. Iszonyat.
De míg e mélységben kéjvágy tolong,
bár egymás tollát tépve sikongat,
életre zuhan a két büszke bolond.

Héja-nász az avaron



Útra kelünk. Megyünk az Őszbe,
Vijjogva, sírva, kergetőzve,
Két lankadt szárnyú héja-madár.

Új rablói vannak a Nyárnak,
Csattognak az új héja-szárnyak,
Dúlnak a csókos ütközetek.

Szállunk a Nyárból, űzve szállunk,
Valahol az Őszben megállunk,
Fölborzolt tollal, szerelmesen.

Ez az utolsó nászunk nékünk:
Egymás husába beletépünk
S lehullunk az őszi avaron.

Ady Endre