2013. október 27., vasárnap

Csak kölcsönkaptalak




Nem az enyém voltál. Csak kölcsönkaptalak,
mégis büszkén hordtalak míves bross gyanánt.
Szívem gyűrt ruhájába simogattalak,
akár az aranyport. S most nézd, hogy visszabánt

a lopott pillanat... Fitogtatja hevét
minden egyes álom, mely nem a mienk volt.
Látod? Mint vendéglátó házban a cseléd
kacag pironkodva rám a csúf szégyenfolt.

Mert úgy akartalak, mintha enyém volnál,
te parázsló Gyönyör, te eleven Halál.
Száz színes, illatos, gyönyörű álomnál
igazabbnak tűntél... de mint egy kártyavár 

dőlt végül össze bennünk minden akarat,
s odalett a szín, hit, vágy, szósimogatás.
Nem az enyém voltál. Csak kölcsönkaptalak,
de úgy vésődtél belém, ahogy soha más.



Vajon még hányszor vagyunk képesek hisztérikusan akarni valamit, majd őrült nagyot csalódni, amikor kiderül, hogy valami teljesen másra vágytunk?

Oravecz Nóra


Jajgató szonett



Ha adni nem tudok, mert nincs magamnak,
mért fáj a vágy, hogy egyre, egyre adjak,
s ha van kalács kamrámban adni bőven,
mért roskad össze lábam bemenőben?

Ha nem hazudott fájás fájdul bennem,
miért nincs könnyem sírva könnyebbednem,
s ha hordóm csapján nincsen bor, mi csordul,
mért vágyon én csordulni oly bolondul?

Ha kócos, szürke szárnyamat emeltem
röpülni fényes, soklevegős légbe,
a szárnyalásom mért törik derékbe?...

A tehetetlen mért telhetetlen?
Ha fátumom a puszta földön ülni,
miért szeretnék annyira röpülni?...

Malmosi László

Pengeélű csendből...




Milyen jó lenne, újra, újra élni,
sokszor megtépázott silány év után,
kidobni bátran, s másikra cserélni
a réges-rég kinőtt rongyélet ruhám,

csak néhány gyöngyöt menteni meg róla,
s a fakó gombot szemétbe dobni mind,
zipzárak, zsebek szertefoszlott csókja
nem több, mint játék volt… Odaadni. Vidd!

És azt a sok-sok összeázott percet,
sárba tiport fészket, beszántott utat,
s keresni egyet, mely előre kerget,
ahol a szélkakas jó irányt mutat,

majd új erővel nekivágni újra,
pengeélű csendből kitörve, sután,
hétköznapi lét ünneplőbe bújva,
az lenne valami… Az lesz jó. Az ám!

Nagy Ilona

Nem mondhatom el...




Megkarmoltál, mint színeket hullajtó
éj szelíd bársonyát hangtalan csillag
végtelen-köszörült tövise. Harag
ékkövét csiszolva, kegyes altató

morzsáit kihűlt tenyerek számolják
kacsintó Istenek ráncos homlokán.
Kósza kívánat seben fogant korcán
rettent talpak végső táncát járják

hamvas lüktetésbe vénült menetnek.
Nézd, karcsú bokrok bokáin sistereg
lágy-fényű jelenség, kormos szerelmek

fürdőznek kéjtől fodrozó patakok
hűs vizeiben, hol áldás a titok.
S nem mondhatom el, mennyire szeretlek.

Mészáros László

Elbújnék



Üres terek ölelnek.
Bús magány hidege simogat.
Tévelygő, torz emlékek
mögé rejtőzik a gondolat.

Féltékeny hiány áztat,
mint vértől átitatott kötés.
Éles penge markolat
erejében pulzál az önzés.

Elbújnék... de nem tudok.
Létem karma. Príma változat!
Magam bírája vagyok:
egyszerre vétkes és áldozat.

Arany-Tóth Katalin

2013. október 19., szombat

Magánybazárt percek




Esik. A szürke ég kopott ruháját
jó bő vízben áztatja az Isten,
s míg a sötét órák hidege jár át,
ágyamat vetem emlékeidben.

Ott, szívverésed gazdag kebelén
rám gondolásod színaranyba játszik,
s míg nézem magam, szemem peremén
maró hiányod könnycseppekben ázik.

Nézni




Két titkos sötét pont nézi szememben
Az életet, amely körülront engem.
Kiállítások káprázata ez,
Én nézem és nem nyúlok semmihez.
Nézem mint gazdag éjszakákon át
Álmaim ünnepi forgatagát.
Virraszt szemem, éber két katonám
Alvó életemnél a nyoszolyán.
Nézni a fényeket, nézni felhőket,
Nézni gyászruhás vékony szőke nőket,
A farsangot, mely utcámon elnyargal
S én nem megyek a vihogó farsanggal.
S igy vonulnak és nézhetek utánok:
Nyári éjek és téli délutánok
Óh, nézni: száll a napfényes vasárnap,
Órák, amikor randevúkra járnak.
Óh, nézni... bennem nincs vágy, cél, erő,
Így vár tunyán a trónkövetelő.
Csak ne bomolna semmi a szemembe,
Láz, mámor, köny ne gyujtogatna benne,
Világéletemben tisztán és szépen
Néznék, mint holt húgom egy régi képen.
Így nézzenek hű szemeim halálig,
Egy szép, komor csók szent pillanatáig.
Szép néma csók lesz. Eljön egyszer, holnap:
Pilláim örökre egymásra forrnak.
Ha idebenn majd minden elaludt,
Nagy csönd lesz: leeresztem a zsalut.

Szép Ernő

A lelkiismeret versei II




Hajnalban messziről a küszöbömre léptél,
hívni akartalak
felébredtem -
s majdnem-kimondott neved
úgy fekszik még most is benne a számban,
mint gyémánttolvajéban a hirtelen
bekapott kő:
oh, táruló fényével rámnyitott,
kit megloptam, bus gyanakvó gazdám,
a nappali életem.

Sági Márta

Elmentél, s megnémult a táj




Elmentél, s megnémult a táj. Halott erdők
mélyébe tűnt az eddig oly vidám visszhang
s ott hangtalan zokogva nem figyelt többé
hívó szavamra, nem akarta napfényes
örömmel visszamondani neved, melyre
tegnap még együtt s boldogan tanítgattuk.
A délután biztató zöldje elsápadt,
a friss vadrózsa összecsukta bimbóit,
az ibolyák szemében árva könny égett:
kedvem veled szállt, s tehetetlen, új bánat
húzza elgyengült szivem. A kilátó vén
kövein álltam, a korlát előtt, honnan
falunk fölött legtovább lehetett látni
már messze ringó kis hajód vitorláit.
Engem is elvittél? – oly léttelen vártam,
mig meg nem érkezett az estharangszó!…
Majd az éj hullatni kezdte harmatát; súlyos
csillagok ültek pillámra. A hajlongó
fák közt éjfélig megmaradt a csönd, és sírt.

Szabó Lőrinc

2013. október 12., szombat

Dicső megállni a vihar verését



Ha letipornak, ne hasadj ketté,
ne lássa más a mélyen vájt sebet.
Azáltal válsz majd viharedzetté,
míg összeforr, tanulhatsz türelmet.

Meglátod majd, a sár, mi rád tapadt,
leszárad, mint bágyadt-szirmú virág,
és elvéreznek csapdájuk alatt
a lesből rád rontó bősz fúriák.

Parti futamok




Mint játékos lányok előszaladnak
s vissza a mélyre a szép fodrú habok,
az egyik bont, a másik új falat rak,
mind, külön, egy régi dallamot csacsog,
hogy kinek, mi jut, egymáson bukva át
megénekeljék a nyári éjszakák
törött sorát, egy könnyed mondatot.

Előre, s vissza. Úgy szaladnak végig
a táguló időn, sötét nyomokban
hogy tisztaságuk végtelent fehérlik,
s e tisztaságban óramű-homok van,
ahogy locsog, felépül, újra mállik,
magába bont bokáig, mellig, állig,
sosemlesz-ívű dalba kárhozottan.

Szaladjatok előre, vissza, tündék,
holdhabos ruhátok, hűvös ujjatok
hogy csal, hogy oltsa mind a kínt, mi bent ég,
csöndre ringani, hogy hozzám bújjatok,
s oldódjon végre rajtam béke és
bőrömre száradt régi rettegés,
előre, vissza,
és én majd hallgatok,
végtelenbe dúdolt, szép fodrú habok.

Hepp Béla



Mindig ott vagyunk a legnagyobb veszélyben, ahol a legnagyobb biztonságban tudjuk magunkat. Mert ott nyitott szívvel élünk.

Nagy Ilona


Végzet




Mi haszna, hogy a szűz utakra vágyom
Mi haszna van, hogy keresem a Szépet.
Oly sok van, küzdőtársam a világon
Oly sok, kinek szive-reménye tépett.
A szánandónál szánandóbb vagyok.
A szép kinok között sem egyedül;
Nem leng fekete zászlóm legelül
Vészcsillagként bús sorsom nem ragyog.

Ki látja meg tikkasztó szomjuságom
Mellyel az elérhetetlent szomjazom.
Könnyet ki ejt a szétdult ifjuságon
Mely tépve is küzd - egy fantomtorlaszon.
Ki mondja: ez a legnagyobb bolond
Mig szemében titkos csodálat ég -
Oly sok az álmok harcolója még
Sok lekötött karú lélek-Botond.

Szép koszorú nem hajlik le fejemre
Mely szenvedéseimért megjutalmaz.
Ki sem monja: ez a finomabb elme
A többi csak ideg és faggyúhalmaz.
Sokan vagyunk, kiknek fáj a világ
A mélyennézés már oly közönséges.
Ujjongjon mind, ki piros, egészséges
S kinek tiszta gyönyör egy szál virág.

Az a boldog csak, ki egész magános:
A kire ujjával mutat a tömeg.
Rajongója egy ország - vagy egy város!
Osztott kiválóságban nincs köszönet.
S boldogtalan, aki tapsokra vár
A kinokért, miket lelkében hordoz:
Lármára, mely nem enyhit és nem oldoz
S mit el nem nyer, mert tört nyomokba jár.

Peterdi István

2013. október 5., szombat

Rád emlékezve (1953-2006)


Ma itt állok újra nyughelyed mellett,
és újra átfut rajtam az a remegés,
amelytől hét éve térdére esett
bennem a hit. Sorscsapás volt. Istenverés.

Sok kínt hoztam ide, de nézd, hogy elszéled
a bánat, fájdalom, mikor itt vagyok.
Tudod, Apu, lassú haldoklás az élet,
amióta fényed már nem rám ragyog.

Azt mondják sokan, a világ rendje ez.
Minő badarság! Hisz mit sem tud a világ,
hogy szívem bár magasztal, nem tömjénez.
Életkertemben Te voltál az a virág,

mely kiszínezte a sorsmezőm kötényét.
Vagyok, mert voltál. Élek, mert léteztél.
S most nézem a kertem foghíjas sövényét,
és fel nem foghatom, miért jött a Tél...

Miért ilyen korán, ilyen hirtelen?
Faggatnám Istent, de rám néz, és csak legyint.
Hiányzol Apu! Örökkön... Istenem,
egy újabb év múlt el... és nélküled, megint.

Itt lent




Isten rád formázta az őszt,
de valaki lekaparta arcodról
a holdat, valaki ellopta
szemedből a csillagokat.
Valaki anyád helyett anyád
volt. Egy pillanatra. Míg te
felfele zuhantál, hegyek
mögé ringatta az éjszakát,
homlokodra varrta a napot,
hogy ne tévedj el. Soha.
de gyermeked…

( gyermeked itt lent maradt )

Nem akarja, hogy így lásd.
Se új ruhája, se kenyere,
szemében hideg világok
áznak. Fanyar-illatú hajnalokat
keser-ízű reggelek követnek.
Vakolat hull az éjszaka faláról,
körülötte romokban a jelen.
Ne mozdulj el a tegnapi
nyárból. Maradj örök, hogy
szobor- arcodat újra formálja,
hisz lassú álom az elmúlás…

(…)

Elárvult tornyok közt sziszeg
a hazug szél. Te is egykor
belekapaszkodtál. Most
egymásra nyílnak-záródnak
a holnapok, mindenki indul,
érkezik, pedig se ablak,
se ajtó. Szakítsd ki gyermeked
a hajnalok sötét verméből,
vigyázd álmait, de ha füstös
ősz marja a szemed, ne akarj
hős lenni. Ne Istent játssz vele.
Légy menedéke. Csend. Erdő.
Hegy. Szakadék. Híd, és ő
átkel földszagú szíveden,
csak engedd…

( játszani itt maradt gyermeked )

Szilágyi Hajnalka