2013. szeptember 28., szombat

Mutasd magad




Hol vagy, te Vágy, Élet, kidacolt Öröm?
Mutasd hát magad, te csaló, te hazug!
A rólad szóló álmot összetöröm,
mert nem vezet hozzád semmiféle út.

 Délibáb vagy. És örvényed úgy tágul,
mint homályos éjbe a nyirkos sötét,
s attól a szívtől, mely sodrodba kábul,
ellopod parányi életösztönét.

 Omlatag rög vagy. Nem létező Semmi,
mégis árnyékodban annyi varázs van,
hogy mindannyian beléd vágyunk veszni,
mint csók után az édes bágyadásban.

Kell a tükör...

Hogy lásd magad. Mert gondolhatsz magadról bármit, hiheted magad szépnek, csúnyának, amíg nem állsz szembe a tükörrel, nem fogod tudni, mi az igazság. És hiheted magad jónak vagy rossznak, okosnak vagy butának, ezt sem tudod eldönteni, amíg nem nézel a tükörbe. A tükörbe, aki őszintén figyel rád, és elmondja, mit lát. Aki nem azt mondja, amit hallani szeretnél, hanem azt, amit lát. Amit érez. És ha hiszel neki, ha bízol benne, akkor tudod meg valójában, milyen vagy... tőle. A Másiktól.
A lélektükörtől.

Csitáry-Hock Tamás
 

Vágy



Élni volna jó!
Áttörni e szürke csenden
kő-dermedt vágyaim,
s úgy hálni fáradt éjeken,
miként szűz szirmok pihennek
mézbokrok ágain.

Szelíd méltóság kell nekem.
Tartaná kínjaim
alá feszült büszkeségem,
mit elkoptattak az évek.
Hol vagytok, álmaim?

Élni volna jó!
Csak úgy boldog-egyszerűen.
Feledve ráncaim
közé mélyült szenvedésem,
s örülni a létezésnek
bennetek, napjaim.

Könnyű libbenés-sejtelem
fedhetné útjaim,
hogy szelíden küldjem létem
sóhaját az örök télnek.
Vigyetek, vágyaim!

Élni volna jó!
Lenni gondtalan-szerényen,
feledni titkaim,
mint ifjú szemérmem,
s üzenni a Mindenségnek:
Eldobtam átkaim!

Arany-Tóth Katalin

Milyen egyszerű




Kik gyűrött éjtszakákat töltötök kártyatermekben,
nehézillatu szalónokban, tudjátok-e milyen egyszerű,
milyen egyszerű és milyen jó, - nehéz, poros nyári
lombokkal s kérődző békés állatokkal a koraestében
pihenni le. Nem párnák közé, nem kerevetre, nem is
szelid villanyfénnyel cifrázott szobában; de: - akárhol,
valami megbuvó sövény lába tövén, vagy egy nyári
munkában megrozzant szekeren, amit csendesen az udvar
egyik sarkába toltak. S aztán, - mig nehéz csókokkal
leterit az álom, a csodáktól szédült gyermek
ámulatával várni, lesni a kibuvó csillagok izenetét.
Félig álomban, félig ébren, mig szemeidre a csillagok
fénye porzik s egyszerre érzed, hogy a szikrázó csoda
egyre gyérebb, egyre fakulóbb, egyre fehérebb s aztán:
minden megbékélt, édes, boldog és meleg, mint a tej...
A hajnali kakasszó lobogó piros szalag, mit a csuhajos
szél hét faluról vigan idelenget.
S alig lehunyt szemed oly könnyen fölpattan, mint
elérett dió, hogyha földre pottyan. S az ég?... csodás
kék derengés. A csillagok egyre tünnek, a támadó nap
tüze süt az ereidben s fürgén talpra ugrasz;
pihent orcádra az első fáról egy marék harmatot szórsz;
a benned bujkáló dalnak öblös torkodon boldog útat
engedsz, majd fényes kaszát vetsz izmos vállaidra
s a hajnali dülőn úgy vágsz neki a széttárult határnak,
mint egy újraferesztett nagyerejü isten.

Fekete Lajos

2013. szeptember 22., vasárnap

Kínzó epedés


Ha nem volnék oly szomjas a szépre,
s ajkam nem volna láztól ily sebes,
nem festeném lelkemet az égre,
s pompájába nem vágynám, hogy keress.

Nem fülelnék minden apró neszre,
jössz-e már... halkan lopódzva, titkon.
Álmunkat látom. Amott van, messze...
Lépjek felé? Félek, összetiprom.



Emlékezz rá, hogy egyszer még, utoljára, találkoztál velem... És ha van még benned valami belőlem, mártsd be tolladat a lenyugvó nap tüzébe, s írd meg nekik... írd meg ezt a találkozást... és írd meg nekik, hogy hagytalak el, és hogy tűntem el, beleolvadva az alkonyodó égbe, ifjan, szépen és végtelenül szabadon, hogy ne lássalak többé.

Karinthy Frigyes

Veled maradok...




Egy könnycsepp volt csupán az arcon,
de oly árva és oly elhagyott...
vajon mikor sírhatta el...
s aztán miért hagyhatta ott?
Nem érezte a rét pázsit zöld selymét?
Kibomló virágok édes illatát?
Test meleg ágyat, gyolcs puha kelmét,
s gyümölcsöknek mézízű zamatát?
Könnyűröptű pillangó éltem,
nem mindig szabad és gondtalan,
oly sok árnyat meg kellett élnem,
sorsom sem repül, mint a vadgalamb...
Élek... talán mint homok szélben,
sodor az ár, mint kavicsot a víz,
de egyszer úgyis partot kell érnem,
vagy kanyargó utam visszavisz.
Életem hajója nem kaphat léket,
s lehet, hogy csak egy kavics vagyok...
de mert
"életet adtál
nem hagytál ott egyedül
veled maradok".

Nagy Ilona

Kutakodás az örökkévalóság után




Keressünk még egy aprót zsebünkben!
Az elveszett sóhajok után még ott
vannak kármin köpönyeges istenek,
egy lyukas labda, a szomszéd lány,
és apánk zakóban a kocsmában,
ahogy issza,  a semmi élet füstje
mögött könnyes a csapos  szeme.
Nézzük a lassan csoszogó, bíbortestű
váratlan perceket, lássuk a határ
végtelen természetrajzát, ahol
fest az ég, mázol a szél, illeszt formát
árnyékot, színt  a teremtő erejű
hitben megszunnyadt kőszobor arcú
alázatosság! Fussunk szembe a megfojtott
madarak bűzös tollfelhőivel, legyünk
egy a porból lettből, kotorjunk
bele a partra vetett kagylóhéjak
síkos mélységeibe! Építsünk egy
láthatatlan tornyot, csak mi tudjuk
magasát, érezzük kinyújtott karjainkkal
a falak tömörségéből kiszakadó
zokogás rezgését, mert mögötte van
bezárva, titkolva, rejtve minden, amit
még nem vett el tőlünk senki, csak a
miénk, bennünk formálódik, belőlünk
táplálkozik, értünk született, ahogy
mi majd érte halunk, ha kell, ha nem!

Fényesi Tóth János

2013. szeptember 15., vasárnap

Csöndes áhítat




Ó, mennyi mindent koldultam már össze,
vakmerő lázat, üdvös áldomást,
és úgy vágytam, hogy lelkemet fürössze
sok kívülről jött fényes látomás,

kutattam mélyét a sok messzeségnek,
csillagokig nyújtózott a vágyam,
s míg ott csodáltam kék fátylát a légnek,
itt lenn egy álmot ringattam lágyan.

 Úgy ringattam, mint ladikot a tenger.
Féltőn óvtam, hisz remegve nemrég
térdére zuhant bennem dideregve,
s búcsú-bánattal törölte szemét.

Nem hagyhattam veszni, hisz csak ennyim volt.
Többi javam olcsó mind egy szálig.
Vesszen is oda. Mi enyém nem inog.
Az én álmom valósággá válik.
 


A rendkívül értelmes és okos ember csak egyet nem ért, hogy a dolgok miért nem úgy alakulnak, ahogy ő gondolja! Ez az okos emberek nagy csapdája. Mindent tudnak, csak egyet nem: a valóságot. Azt ugyanis nem a józan ész mozgatja. Ösztönök, előítéletek, örökölt programok, érzések és indulatok formálják az életünket, és sajnos nem a hitünk, hanem a hiedelmünk - ezek a lelkünk mélyén lévő láthatatlan és tudattalan erők. De léteznek láthatatlan erők a magasban is. Sorstörvények, események, amelyeknek meg kell történniük, és amik nem rajtad, vagy nemcsak rajtad múlnak, hanem a párodon, a gyerekeden, a munkatársadon, a szomszédon is, és a világon, amelyben élsz.

Müller Péter

A fény koldusa




Gondsötét az éj, a parttalan folyó;
tintakék vizébe fúlt a lenti táj
- füst borítja tán, vagy őszi ködhomály -
megvakult a hold, az égi szemgolyó.

Bánt e béna csend, e rám szakadt magány,
szívem úgy dobol ma, mint ki társtalan,
bár a vágyra testi, lelki társa van.

Ébren álmodom, kedélyem ingovány;
napkeletre nézve, mint a hű pogány,
égi fényre vágyom, ám de hasztalan.

Megfürödni benne volna jó dolog,
bár hatalma nincs, zihál az értelem,
csöppnyi fénysugár hatása lételem -
álmom új tavaszba, nyárba kóborog.

Szilágyi Ferenc Hubart

... se mese




Az éjszaka nehéz csendjében
néha életre kelnek a hősök,
a háborúk, a mesék.
Te csatáid. Te halálod.
Szívemig érsz, életen innen,
halálon túl…
Néha olyan vagy, mint egy
felhő. Rám nézel, de mire
megtalállak, e világnyi, sűrű
rengetegben, addigra, csak
földre ereszkedő köd leszel.

Magaddal vitted az eget,
a folyókat, a madarakat.
A csendet. Magad után
vonszoltad az erdőket,
hegyeket. Már nem tudok
írni ebben az üres zajban.
Dacosan koppannak
egymás mellé a betűk,
ahogy a vén ősz dobjait veri…
Bennük sárba zuhant napok dalai.

( magány )

Mert a reggeleket mindig
elviszik a dübörgő vonatok.
Kihalt váróterem peronján
csendben várakoznak az
éjszakák. Mint az őszben
térdepelő csontkarú fák,
egymásra hajtják fejüket,
egyszerre mozdulnak. Holdat
hazudnak, csillagot rejtenek.

(…)

Kopott utak. Elkésett idő. Hiány.
Véletlen eltévedés. Ez vagy te.
Se hős, se mese. Csak háború.
Csak valóság. Mély. Félelmetes.
Értelmetlen, mint ez a pár sor.
Szívemben kiásott lövészárok.
Te csatáid. Te halálod.
és a vonatok, csak jönnek…
Dübörögnek. Hoznak.
Visznek.

Mellettem ködben áll
a néma nyár,
vár…

És a vonatok
jönnek,
jönnek.
Jönnek…

Szilágyi Hajnalka

Van az




Van az a fény, mint gyermekben a
az oktalanság,  sápadt is, mint akasztás napján
a fakuló élet-arc. De van. Van az a szín, amolyan májusi
vöröslő fák kéményeibe hasító szakadt brokát,
kegyhelynyi menedék, innen nézve ráborul lassan minden
apró semmiségre, ami emberi. Innen nézve van az az utca
is, ahol jártam egykor esők utáni kábán lélegző köveken,
kerülgettem az indokokat, a lélek és a kutyák ürülékét.
Van az a nincsen. Mert itt a semmire kelők nemzedéke
hortyog fáradt álmában, nem gondol nyárra, nem ismeri
a tavaszt. Nem ízleli a jó borok harmatát, verejtékkel
ölelkezik, sötétséggel takarózik, templomtoronynak
odabiccent még, de nem tudni miért.  Mintha örök tél
nyúzná, tépné apró harag - percekké a megbékélés
jézusi leplét. Van az a valami, mint gyermekben a
tudni vágyás ártatlansága, kérdése a miérteknek,
sírása a láz gyengeségének, apró kézfején a cirógató
májusi vöröslő brokát fénynek, ahogy kócossá gyűrt
arcával kimosolyog ebbe a gyalázatosan hamis világba.

Tóth János

2013. szeptember 7., szombat

Édes kábulat


Nyitott ablakomon bekúszott a fény,
s én száz gond közül mosolyogtam rá,
mint ki mesét hallgat kedvese ölén,
úgy bújtam aranytopáza alá.

S ő gyönge kezét homlokomra téve,
lázas ajkamról édes csókot csent,
majd mint az érett, szemrevaló kéve
mellém feküdt és magába ölelt.

Őszben van a sziget




Fakó gyepét, kinlódó lombját,
Őszi virágát
Láttam ma a szigetnek
S fakó gyepét, kinlódó lombját,
Őszi virágát
Legény-volt, őszi szivemnek.

Nem vádolok és nem irigylek.
Immár hat évvel,
Hat ősszel megcsatáztunk
S mégis csak volt egy kis tavasznyi,
Kurta tavasznyi,
Kerülgető boldogságunk.

De, óh, mért nem kezdhetjük újra,
Újra és mindig
Regényét a szigetnek?
Fakó gyepét, kinlódó lombját,
Őszi virágát
Szégyenlem a szivemnek.

Ady Endre


Harci tankként törünk előre, célokat valósítunk meg; sőt ha kell, ugyanebből a páncélból időről időre letörünk egy darabot, hogy beburkolózhassunk azért, hogy biztonságban legyünk. Hogy senki se bánthasson. Hogy ne férjenek hozzánk. A lelkünkhöz. (...) Mert az életet végigcsinálni csak sértetlenül, védve jó.

Oravecz Nóra


Nincs bűnöm, tudom!




Mondd, bűn e az, hogy átölelni vágytam
fát, mezőt, fényt, mi ébredést hozott?
Elgyötört testemben a lélekszárnyam
béklyót lerázva, kitárulkozott.

A vélt világot most valóvá teszem,
hanggá hízok halottnak hitt csöndből.
Nézd, varázsütésre mozdul két kezem,
nem rajtam áll, irányítják föntről.

Mondd, bűn e az, ha szépért sír a lélek,
s mint koldus, szívet bír dobogásra?
Célszalagot feszít ernyedt testének,
Úgy kér ajkat, zengő dalolásra

Oly mély a kút, s én a peremén állok.
Istent hívom, hogy kicsit segítsen.
Hihetetlen, mégis zuhanni vágyok,
hogy lent a víz magamra terítsen.

Mondd, bűn e az, ha széthullik az énem,
és virágporként hordja szét a szél?
Nem szégyen ám, de nem is dicső érdem,
ha ösztön, s tudat párhuzamban él.

Ki kér, s aki ad, bűntelenek azok.
Vétkesek Ők, ha mástól veszik el,
mint virágtól, az élősködő gazok
a fényt, mely akkor hiába ölel.

Mondd, bűn e az, ha meglopom az álmom,
hogy adjak én, ki arra rászolgál?
Ha esőt szórok szét szivárványágyon?
míg más, csak üres szívvel álldogál.

Millei Lajos