2013. augusztus 31., szombat

Asszonypanasz




Mondd, megtörvén hányszor indulsz el
magányod süket, fojtó éjjelén...
Valamire vársz, vergődsz. Lesel,
ha majd fölbukkan, indulhass felé.

De nem jön el. Sem ma, sem holnap.
Hiába űznek, vetnek a vágyak.
Csenddé alvadsz. Meddő karodnak
senki sem vet puha derék-ágyat.




A csoda itt lakik közöttünk. Itt él velünk, itt jár közöttünk, veled van az utcán, a munkahelyeden, az otthonodban. Melletted ül az asztalnál, ott fekszik ágyadban, sorban áll veled a boltban. Mindenütt ott van. Nem látod, de ott van. És várja, hogy megszólítsd. Mert csak ennyit kell tenned. De te félsz tőle. Mert azt hiszed, megfoghatatlan, elérhetetlen, rejtélyes. Hogy nincs. Ezért lemondasz róla. Pedig csak meg kell szólítanod. Elmondanod neki, hogy mit szeretnél, mire vágysz. (...) És a Csoda teljesíti.

Csitáry-Hock Tamás



Tudom hogy vagy




Tudom hogy vagy - és megállok az éjben.
Állok az esőszagú kert középen
És kinyujtom két áldott dús karom -
Tudom hogy vagy - tudom hogy élek.

- Nem kereslek és mámort nem remélek -
Tudom hogy vagy - és megállok az éjben -
A lobos kertnek minden szála rebben
És elmerül tengernyi tárt szívemben -
Tudom hogy vagy - és nincs többé a kert.

Az égboltja csillagfénnyel kevert!
Tudom hogy vagy - s a halk csillagok gyűlnek,
Szerelmem fáján virágként megülnek
Dalos virágok dús szerelmem fáján - -
Tudom hogy vagy - és elhalkúl az éj.
Nincs fény többé az égi mezők táján,
Testem fénylik mert vágyad pihent rajtam
Tudom hogy vagy - s nincsenek csillagok.

Belémvésődött csókod nyoma ajkam
Karom sem más csak bontott ölelésed,
A föld sem más csak hely amelyen álltál -
Tudom hogy vagy - és beléd ömlik minden
Gazdag tejutja a százkeblü létnek. -

És utolsónak bévonulok én is -
Hála néked - hogy nem kell lennem nékem -
Én édes áldott boldog megszünésem,
Nem kell lennem többé - te vagy.

Lesznai Anna

Asszony-várás




Örök muszájok itták át a testem
Egy éjszaka.
És tudtam, hogy elfogsz jönni.

Hétlakatú zára sorsomnak pattanva lehullott
Kinzón-fényes nappal.
És tudtam, hogy te vagy a végzetem.

Tudatlan lány-szivek titkát felriasztottam:
Téged kerestelek,
Hogy mielőtt felismersz: megöljelek.

Önkinzás,várás, vágyás, félelem, sejtése mindeneknek
Ezerszer végigsujkoltak rajtam
És azt hittem, mindannyiszor: most, most megölöm magam.

Miattad akartam meghalni, kit sose láttam,
Ki sose láttál,
S miattad mondtam mindannyiszor: ne még

Ma már tudom, hogy nem te vagy az, aki eljön majd értem
És mégis te vagy:
A perc hoz, a perc visz és az egész élet utánad jajdul.

Meglopjuk az örömet, a bánatot, a kínt
Hogy egymásnak hordjuk:
De nem szabad nekünk egy életre összeérni.

Jaj volna nekem s ezerszer jaj volna neked
Tudod-e?:
Könnyezetlen hurcolnám meg csuda fejed a földön.

Porig aláznám gyötrött égésű szájad
És látó szemed a sárig
Hogy ne láss, ne láthass, ne hagyhass el soha.

Gyötrelemben aszalnám meg a testem
És sós könnyben a lelkem,
Mert sohsem mondhatnók egyszerre: boldog vagyok.

És kiterített halottként keményen mosolyognék,
Te zokognál,
És szipákolva hallgatnád csudás, harsány dalom.

Sírnék és siratnálak keserűn és visszafolythatatlan
Ha elfordulnál
S kisírt szemem szögletén gúnyt látnál, ha visszanéznél.

Kínban és csudálatos fényben gyötörnének ráncosra az évek
És tudod-e?
Elkergetnélek, hogy hozd vissza nekem az ifjuságod.

És tüzes hamuba temetném bele megtépett arcom,
Sírástól rángna a testem,
És feltépett mellemből való vérrel locsolnám a lábad nyomát.

És visszajönnél és felemelnél sietve a földről,
És mindent tudnál,
És mindent éreznél és látnád, hogy nem lehetett máskép.

Farkas Aladár

2013. augusztus 23., péntek

Bőkezű a Sors




Égi kézként simogat a nyár,
s rám szór friss, meleg élet-álmot.
Varázs ez. A testetlen fényár
feledni segít. Gyászt, kínt, átkot.

Ma szeretek élni. És holnap?
Mit bánom én, ha lelkem fölött
újra köröz szárnya a gondnak.
Ma élek. A Holnaphoz növök.

Valami még jön




Ha szivem bomlott, bus malom
S várok rémes pozdorja-sorsra:
Jön hirtelen egy nyugalom.

Ha igy szólok: már mehetek
 Nem jöhet már uj, sem jó sem rossz,
Ütő vágy éri szivemet.

Az élet már adott sokat.
Bóditót, furcsát és keservest,
De még valamit tartogat.

Ady Endre











Mivé lesz
a megérkezés, ha a várakozás
elrozsdálja a vágyat?

Pethes Mária

Kín




A föld, talán a föld forog ma másképp,
a fények annyi színben záporoznak,
a szél zörög, belülre szürke láz tép,
üvöltenek az éjre kárhozottak,

húsomba mar, akár a sav, a képlet
elolthatatlanul parázsló üszke,
a vágyak édes mámorából lép lett,
fogoly a régi bódulatra büszke,

a láncaim csak egy nevet dalolnak
sötét erőknek űzve azt, ki vette,
nincs több időm, elátkozott a holnap,
s nem tudhatom, a lelkem elveszett-e...

Súlyos bilincsem tört szívembe vásik;
miért nem én, mondd el, miért a másik.

Hepp Béla

Hiányozni fogok...




Tudod, ami nem volt, úgyis visszafáj majd
- ha elcsitulnak az értetlen nemek -
öböl kell a dölyfös, duzzadó dagálynak,
hogy fodorrá nőjön... Hát kerestelek.

Arra, ahol a fák égperemre nyúlnak,
visszhangot sírnak a kietlen hegyek,
források apadnak és erednek újak
életsziklák között… Ott kerestelek.

Dideregve álltam jeges szélviharban,
- ha erre fújna majd, el ne vétselek -
ősznek avarában körömmel kapartam,
hogy nyomodra leljek… Úgy kerestelek.

Szomjazóan kies, kérges pusztaságról
felhőkkel, utakkal üzentem neked,
és teli torokkal ordítottam gátról,
hogy biztosra halljad… Még kerestelek.

Mára elfáradtam. Szélmalomharc-szándék.
Lehet, azt sem tudnám hogy szeresselek.
Talán keresel most, vagy valahol vársz még…
Hiányozni fogok. Nem kerestelek.

Nagy Ilona

A versek nem hiszik




A verseim nem tudnak róla semmit.
Azok még most se vállalják a vádat.
Én elhiszem, de nem hiszik a versek
Csak fájdalom van bennük és imádat.
Én a szemedbe mondom, de a versek,
azok nem mondják a hátad mögött se.
Szájukba adnám, nem mondják utánam,
némelyik inkább elhallgat örökre.

Pedig ők tudják jobban. Okosabbak,
mint én. Te még nem érted ezt a dolgot.
Tőlük tudtam meg azt is, hogy szeretlek,
az egyik oly különösen mosolygott.
A vers... ha tudnád! Azt nem én csinálom.
Az megvan. A költő, ahogy neveznek,
a költő senki, semmi. Csak fogadja
a verseket, akik hozzá eveznek.

Honnan is jönnek? Örökkévalóság
hajósai ők! Esti szürkületben
érkeznek lassan, hallgatag dereglyén.
Futok elébük, kérdezem ijedten:
mit tudnak rólam és mit tudnak rólad?
Ott az igazság, ott az ő szemükben!
az ő szavukban! Ők nem tudnak róla,
ők nem hiszik el, hogy rossz vagy és hűtlen!

Nadányi Zoltán

Én nem tudom




Én nem tudom, mi űz hozzád folyton,
mi ez a fellengzős, bolond őrület,
mely tűzön és vízen át nyomodat kísérti,
s minden lépteden árnyékként követ.

Én nem tudom mi ez a bódult szenvedély,
ami égi-kékre színezi a sötét felleget,
és virágzóvá sarjasztja azon földeket,
melyekre nyári záporcsepp sohasem esett.

Én nem tudom mi ez az örömteli érzés,
ami lelkem falán nyitott életkapukat,
azért, hogy a legnagyobb csalódások közt is
meglelhessem nálad boldogságomat.

Talán sosem tudom meg, miért van ez így,
hisz nincs válasz, a mondd miértekre,
de, ami igazából fontos, amit érteni is kell,
azt úgyis megsúgja szívünk beszéde.

Kun Magdolna

2013. augusztus 17., szombat

Én már elindultam




Egyszer talán még összeolvad sorsunk.
Ott láthatlak majd, utam legvégén.
S ha kegyes az Úr, még együtt zokogunk
magasztos gőgünk romboló dühén.

Én már elindultam. Te is úton vagy?
Siess, kérlek, az út sáros, rongyos.
Félek, hogy a büszkeség szívedre fagy,
s odaérned nem is olyan fontos.

De akkor is várlak. Vannak még csodák.
Szinte látom, hogy karod integet,
hogy rám mosolyogsz a nagy homályon át.
Ha jössz, Szívem, továbbmegyek. Veled.



Mindig mást kapsz - pontosan azt, amire szükséged van. Azt az ölelést, ami megnyugtat, vagy épp a tekintetet, ami felvillanyoz. Az persze már a te dolgod, hogy megtanuld elfogadni azt, hogy meddig tartott, és nem "csak még egy utolsót, csak még egyet, aztán mehet" könyörögni, miközben tudod, hogy semmiből sem kaphatsz többet, csak annyit, amennyit neked szántak.

Oravecz Nóra


Tér-kép



Ott voltam újra nálad, kinn a téren,
a sárga lángú lámpafény alatt
egymagamban, s mégis vert a vérem
ahogy néztem a ködszínű falat.
Talán a vágy, hogy újra lássalak...

Eljöttem újra, miért, ne kérdezz,
halni vágyó gyilkos pengeélhez,
megmérgezett, hogy újabb dózisát
elfogadja. Fránya büszkeség ez,
vagy gyengeség, ha másba űz is át,

én ott voltam újra, ezredszer voltam,
emlékeimben fürdeni talán,
meglátni téged; fenn, a kerge holdban,
ahogy feszül a néma árny alám
a járdaüszkön, szürke ház falán,

és önhittségemben; voltál nekem.
Késő ma már, tudom. Az értelem
összetör, jövőbe vinni ostoba,
ma így vagyok felszállni képtelen,
s a tér,
a tér se’ lesz  már a Tér soha.

Hepp Béla

Valahol elvesztettelek…



Talán írhatnék most ezerszínű nyárról,
mint csitri kislány, örökké álmodó,
de már csak régmúltak halk hattyúdalától
ring a ladikom. Lassul a vén folyó…

Pedig a felhők még bolondul szaladnak,
s tán találkoznak is olykor félúton,
ahol nádasokban szerelmek susogtak
kacéran vöröslő, buja alkonyon.

Hisz most is aranyban ring a búzatábla,
a papírsárkány nevetve égig ér,
s a réti fűben virágillatba zárva
egy kacagó szellő új álmot ígér.

A tücskök még mindig vígan ciripelnek,
mikor csendbe izzad hanyatlón a nap,
mézédes gyümölcsöt érlelnek a kertek,
s porcelánrózsaszín szegfűcsokrokat.

Látod, írhatnék most ezerszínű nyárról,
hogy milyen is lehetne mostan, veled,
de ez is csak egy kósza sóhaj a mából,
mert egyszer valahol elvesztettelek…

Nagy Ilona

Mennyit ér?




Mennyit ér a szó, mely, ha elhagyja az ajkat,
a betűk tengerében fodroz forradalmat,
s e magabiztos hangok védő érvelése
fáradni kész vénám megújult érverése.
Ki tudja, mennyit ér?

Mennyit ér az ajak, melyből kibújik a szó,
hogy belepje tudatom, mint puha takaró,
és szétnyíló szirmai intenek csendesen,
oly jó ez így, élhetünk békésen, rendesen.
Ki tudja, mennyit ér?

Mennyit ér a lepedőn a sértett gyűrődés,
mit álmodban elfordulva ér a feledés,
hogy hozzám bújj, átölelj, és új erőt adva
éji homályból, hajnalt hints a holnapokra.
Ki tudja mennyit ér?

Mennyit ér féltő kezed bársony érintése,
amely fuldokló vággyal csüng az ölelésbe,
és rásimítja hűen hitetlen bőrömre:
én itt vagyok melletted, most és mindörökre.
Ki tudja, mennyit ér?

Mennyit ér óvó szemed biztató mosolya,
amely kékségét nem hagyja fakulni soha,
s ha rám nézel őszintén, tekintetünk dalol,
mint szerelmes szerenád az éjben, valahol.
Ki tudja, mennyit ér?

Mennyit ér napjainknak békés simulása,
mely időt álló vággyal fut az elmúlásba,
számon tartva mindig a megmaradt perceket,
örömmel halmoz el, mint önfeledt gyermeket.
Én tudom, mennyit ér.

Millei Lajos