2013. június 16., vasárnap

Menekülnél vissza




Nincs boldogság. Csak boldog percek vannak.
Mámorból születtek, s mind csöndbe fúlnak.
De míg benned élnek, mint repcemagvak
szárba szökkennek, s aranytűzzé gyúlnak.

Lángjuk szent láza fellegekig emel,
mindig többre-vágyó lelked mosolyog,
s egyszer csak, mint álmodban, úgy zokogsz fel.
Hiába szöknél. A vén idő forog.

Lezuhansz. Kettétörsz. Százszor jobban fáj,
hogy jelened újra józan és rideg.
Menekülnél vissza, de a sorshomály
utadat állja. Létezel. De minek?

Kövek világa




Roskatag omlik magába, málón, a szikla,
mégsem fáj ősi magánya, mint halvány szikra,
csak árnya letűnt koroknak. A hegyoromnak,
ahonnan egy nap kiszakadt. Teste elporladt
a hosszú úton. Maga sem hitte talán, hogy
majd ide jusson, mikor még délcegen állt ott,
a bérc tetején, ahol a zord szél fuvolázott
a nagy szakadék peremén. De eljött a nap,
mikor a büszke kőszikla a mélybe zuhant,
könnyei apró kövekként hulltak szerte szét.
Ily sziklák vagyunk mi mindannyian, s a lét
kikezdi éltünk ingatag falát Egy nap tán
nem leszünk többek, jövőbe rejtett tegnapnál.

Káli László



A boldogság olyan madár, amit bezárni, megkötni nem lehet. Nekünk kell úgy élni, hogy velünk maradjon és elkísérjen egy életen át.

Esztergályos Cecília

Visszaeső




Hol járunk már, ki tudja rá a választ,
te ott, s én itt a sorstól nem eresztve,
hittük, az elme józanul kiválaszt,
s hogy égi ujjak fonhattak keresztbe
azon a hosszú délutánon,

s most itt ülök, papírnak, tollnak adnám
hűlt álmaim, szerelmem horpadt hantja
virágtalan, gazos, és úgy virrad rám
ahogy a hajnal éle elmúlatja
kocsmaszagúra hányt magányom.

Megint esik. S ez úgy alányom.

Hepp Béla

Ritmuszavar



Mint valami fájdalmas sikoly
a kihalt utcán, olyan ma
az ébredő nyár. Csupasz testén
ezeréves rajzok sírnak, körülötte
kopott járdák hajnalodnak.
A ráncos csönd magányosan
árad az égig nyújtózó házak
közt, de hiába a nap, a fény,
a rohanó idő két kezével
szorongatja az éjszaka falai
közé szorult álmokat.

Fenn a magasban bomlik a tiszta,
madárarcú felhőkbe kapaszkodva.
Lenn a mélyben dübörög a csend.
Millió darabra, színre, hangra
hull a magára hagyott pillanat.
A jelenünk lassan olyan, mint
egy múltbéli világ. Rom és sár…
A szavak egyre jobban fojtanak,
pedig még ki sem mondtuk, csak
valahol a bordák alatt,
ahol a szív néha kihagy, leáll…
eltévedve keresnek valami
szeretést, valami fészket.
Hangodat. Hangomat. S közben
hazudjuk az éjszakákat s benne
a nappalokat.

Szemünkben elmosódnak a fények.
hallak, de nem látlak...
Most semmi nincs. Csak a zúgás,
csak a hömpölygő kiáltás, mi itt
maradt az összegyűrt arcú estből.
Körbenéz a reggel. Szemében
megfáradt remény ül. Körbenézünk
mi is, de hallgatásunk a falakhoz tapad.
Háttal egymásnak. Háttal a világnak.

Árvaság kúszik a fűzfák szomorú
árnyékára, emlékek hordalékát
viszi a zajos víz. De vajon merre
a part, merre a Híd. Hol a Nap, a Hold.
És hova zuhannak a csillagok?
és hol vagy te, s merre járok én…

Nincsenek igenek, se nemek.
Kócos napok vannak. És nyár.
A félelem medret ás körénk,
látlak, de nem hallak…
...hisz a szavak egyre
rendezetlenebbek,
egyre jobban fojtanak …

Szilágyi Hajnalka

2013. június 9., vasárnap



Nem baj, ha lehull az álca. Úgyis azt az arcot kell szeretned (vagy nem), ami mögötte van.

Csalódott szívvel




Hittem én balga, a bizalom tán az,
ha kiszögelem lelkemben a bezárt kapukat,
és örömmel fogadom azt, ki benyitott,
ki meg akarja ismerni azt a különc világot,

ahová az emberlánya csak azt hívja meg,
ki szívcsücskén viseli a becsületjelet.,
Azt a becses jelet, mely az egyetlen nagy kincs,
annak kinek már hitereje nincs.

Nem csalódhat nagyobbat az ember,
mint ha visszaélnek azzal a bizalomszereppel,
mit igaz hittel vont a becsület köré,
olyan hittel, mely mindenhol és mindenkor,
a mélység legsötétebb bugyrából is
türkizkékben játszó égig emelé.

Kun Magdolna

A kétely árnya



Kihunyt a régi tűz, az éj ködöt szitál,
dereng a lámpafény, sötét a macskakő;
köhint a kósza szél, a fák között zihál.
Parányi most a lét, de árnya nagyra nő.

A hitre szűk e test? Avagy felold a tér?
Megáll a vén idő a járdaszegleten.
Talán a félelem szavára zúg a vér,
a lelki otthonom kis ablakát lesem.

Találgatom csupán, a béke hol lakik;
az elme nyugtalan, ha néha elmereng.
Hiába vonzaná a vágy az ablakig,
ha ott a félhomály, a kétely árnya leng.

Szilágyi Ferenc Hubart

Nem tanultam még…




Tudod, annyi mindent nem tanultam még meg,
például azt sem, hogy mért vannak miértek,
és vajon válaszokat hogyan kaphatok,
ha a nem és az igen betűhalmazok,

a csend nem hallgatás, csupáncsak nem beszél,
létezik gyávaság, és fújhat szembeszél,
hogy mért a hamisaké lehet az igaz,
és azt hogy virágok közt, hogy nőhet ki gaz,

s az út sem előre, leginkább hátra visz,
hogy a körbe-körbe csak játék, és hamis,
és annyi minden van még, amit nem értek,
például, hogy miért nem tanultam még meg…

Nagy Ilona

Illesztgető


Egy törött világ darabjait
illesztgeti a csendem.
A bohóc aki én vagyok
ma sírva fakadt bennem.

Kormányos Sándor

2013. június 2., vasárnap

Azt akarom




Szeress, imádj. Azt akarom,
oltson ki az önkívület.
Fájjon a vágy, szétszaggasson,
pusztítson nagy-szomjú tüzed.

Magadnak akarj - s nekem élj!
Ajkam vad csókodra éhes.
Ha sebet mar benned e kéj,
állj bosszút. Eméssz fel! Égess!

Hamvadjak el. De öledben.
És ha már lassan kihűltem,
temess el. A Vég förtelem,
de én legalább röpültem.

Azt hiszem



Azt hiszem, hogy szeretlek;
lehúnyt szemmel sírok azon, hogy élsz.
De láthatod, az istenek,
a por, meg az idő
mégis oly súlyos buckákat emel
közéd-közém,
hogy olykor elfog a
szeretet tériszonya és
kicsinyes aggodalma.

Ilyenkor ágyba bújva félek,
mint a természet éjfél idején,
hangtalanul, és jelzés nélkül.

Azután
újra hiszem, hogy összetartozunk,
hogy kezemet kezedbe tettem.

Pilinszky János



Szeretnék ragyogni, megint. Úgy, ahogy más ragyogtat, úgy, amire egyedül nem vagyok képes. Vágyom rá. Tényleg. Szeretni, ölelni, érezni, tudni, hogy szeret. Nagyon. Közben meg nem. Menekülnék, harcolnék ellene, kihagynám, átlépném, elengedném, mert félek, csak mindent elront. Közben meg tudom, hogy aki szeret, csak jót akar. Inkább többé tesz, erősebbé, színesebbé, boldogabbá, ragyogóbbá, és tudod mit? Legyőzhetetlenné.

Oravecz Nóra


A fehér csönd

Karollak, vonlak s mégsem érlek el,
Itt a fehér csönd, a fehér lepel.
Nem volt ilyen nagy csönd még soha tán,
Sikolts belé, mert mindjárt elveszünk,
Állunk és várunk, csüggedt a kezünk
A csókok és könnyek alkonyatán.
Sikoltva, marva bukjék rám fejed
S én tépem durván bársony-testedet.
Nagyon is síma, illatos hajad,
Zilálva, tépve verje arcomat.
Fehér nyakad most nagyon is fehér,
Vas-ujjaim közt fesse kékre vér.
Ragadjon gyilkot fehér, kis kezed:
Megállt az élet, nincsen több sora,
Nincs kínja, csókja, könnye, mámora,
Jaj, mindjárt minden, minden elveszett.
Fehér ördög-lepel hullott miránk,
Fehér és csöndes lesz már a világ,
Átkozlak, téplek, marlak szilajon,
Átkozz, tépj, marj és sikolts, akarom.
Megöl a csend, ez a fehér lepel:
Űzz el magadtól, vagy én űzlek el.

Ady Endre


Ringató csend


Csendhez szédülő estfényben
lelked velem álmodik ezeregy éjt,
tested értem ébred,
létezésed bennem holtomiglan
szerelmet szül.

Legyél ma este a csend íze,
és várd eléd-érkezésem,
hogy rejtett utakon rád találva,
finom gondolatok paráznaságával
bújjak el levetkőzve benned.
Szeretve szeress,
szaggasd le rólam az álmok
sűrűre szőtt kékruháját,
öltöztess fel isten hímezte
ártatlan mezítelenséggel.

Csendszavak szakadnak fel,
szirmait tépi ajkamra a vágy.
Hagyd felfedeznem bujaságommal
a lángszínű örvények szédületét,
hogy ronggyá dúljuk csókjainkkal
a körénk feszülő szelíd estét.
Engedd, hogy éhes testem
sóhajtva kússzon át rajtad,
őrizd vigyázva tomboló lelkem,
ringató öled fészkében.

A lágyhullámok éji felszínén kúszunk,
életfogytig ölelő szerelembe
zuhanva visszakapaszkodunk.
Szemhéjad alá csitulva,
az álomvilág peremén lebegve,
testünket lassan betakarja
a hajnal gyönyörbe ágyazott csendje.

Szilágyi Hajnalka