2013. május 26., vasárnap

Te még mindig...



Bölcsőtől a sírig oly rövid az út,
olyan kevés a visszajáró tavasz,
de a "nem lehet" sírnivaló, hazug,
megvetéssel teli sorsra tett panasz.

Időtolvaj az, ki mindent elhalaszt.
Létláb elé roskadó, csúf nyomorult.
Tényleg nem látod? Már Halál-tél havaz,
s veszni hagyott álmod más felé fordult!

Fejed már csak régvolt hímporától zúg.
Nyakad köré vaskos kötelet akaszt.
Vágyad aranyfüstje a semmibe fúlt,
és te még mindig "majd holnap"-ot kacagsz.

Szabadulj




Állj meg egy percre. Csupán egyetlen egyre! És nézd,
fölötted az ég, bár távolinak hiszed, mégis ismered!
Valaha ott repültél. Valaha… rég. Amikor még nem
verted fejed a fellegekbe, s nem raktál mázsás köveket
arra a hatalmas lánggal égő vágyra, melynek mára
csak parazsát ismered. Mikor még lenn járt az Istened
a Földön, s Te sólyomlelkű, könnyűléptű álom voltál.
Nézz az égre, melynek minden szeg-zugát ismered!
És ne engedd, hogy élve temetett legyen a Lelked!
Tépd le a megszokás láncát, s vágd arcába ripők
előítéleteknek, kik szerint ez lehet csak természetes,
hogy belenyugodj öröklött sorsodba Te is, mint ők!
Lelked sólyomszárnyon szálljon, túl minden határon,
a végtelenben, és éleszd, tápláld csak újból a lángot!
Vess lobot hideg házak mohlepte pincéjébe, de úgy ám,
hogy ropogva reccsenjen az üszkös gerenda a padláson!
Szabadnak születtél! Ne tűrj kordát s zabolát senkitől,
mert belepusztul halhatatlan lelked! Elemészt belül
a tűz, vagy elnyel a hatalmas űr, mit magad helyén
találsz, ha nem szöksz meg, ha most nem menekülsz!
Állj meg egy percre. Csak egyetlenre! Aztán szállj!
Tiéd a Végtelen! Száguldj a fennsíkok s bércek fölött,
aztán fel az égbe, s nézd meg, hogy a csillagok másik
oldalán van-e fény! S légy a legfényesebb mind között!

Káli László

Kérdések




Mért van az, hogy aki mélységedbe láthat,
Aki egész szívvel méltóan imádhat,
Azt te vaskezeddel durván eltaszítod,
Lángoló szerelmét gyűlöletre szítod.
Mért van az, te zsarnok, te gyönyörű élet?

Mért van az, hogy aki önlelkét tagadva,
Cédán veti testét hiú forgatagba,
Azt te lágy szelíden simogatod szépen,
Örömek virágát kelted a szívében,
Mért van az, te zsarnok, te gyönyörű élet?

Mért van az, hogy én is tiporva, tagadva,
Áhítatos ajkkal hallgatok szavadra,
Hogy bár rámtapostál, csókolom a képed,
Örvényekbe dobva álmodom a szépet,
Szeretlek, imádlak, te gyönyörű élet?

Juhász Gyula






A múlt az emlék, a jelen az élet. A jövőt pedig ajándékba kapjuk.

Nagy Ilona






Még egyszer meghajolni késztet
A lelkem régi, színes álma,
Még egyszer, ím, tárva elétek,
Ami az enyém, ami drága:
Piacra vont az ifju évek
Álmodni vágyó ifjusága...

Mikor először szőttem álmot,
Beteg, de szűzi volt a lelkem,
Nem volt, mit el ne hittem volna,
Nem volt, mit meg nem érdemeltem,
Volt istenem, volt szépről álmom
S volt kurta szoknyás lány szerelmem...

Volt... volt. Ez a másodvirágzás,
Ez már csak az álmoknak álma
A cél nem cél, a babér nem zöld,
Nem pálma már többé a pálma.
Rövid szoknyás lány mit sem adhat,
Nekem sincs már semmim, csak lázam,
Ilyen olcsó lelket nem kapnak:
Csak egy forint, kérem alássan!...

Csak egy forint... Piacon volnánk!...
Mit szégyenkezzem, ez a vásár,
Eladom még a megvetést is,
Az én lelkem már úgyis lázár,
A piacról hulljon még rá sár!
Ím, bevallom, hogy nyomorultan,
Mit sem remélve, mit se várva,
Még mindig van az én lelkemnek
Szárnyakat adó büszke álma.
És bár előttem vak sötétség
És bár előttem mit se látok:
Még mindig meg tudok én vetni
Egy nálam is bénább világot!
Ím, bevallom, hogy nem hiában
Vergődtem, nyögtem, vártam, éltem,
Megleltem az igaz világot,
Megleltem az én dölyfös énem,
Megleltem, ami visszaadja,
Amit az élet elragadt:
Annyi szenny közt a legtisztábbat:
Ím, megtaláltam magamat!...
Ím, megtaláltam s a piacra
Kivonszoltam, hol áll a vásár:
Ez én vagyok, hitvány és büszke,
Érints, vevő és hullj reám, sár!
... Még egyszer meghajolni késztet
A lelkem régi, színes álma,

Még egyszer, ím, tárva elétek,
Ami az enyém, ami drága,
Piacra vont az ifju évek
Bénán is büszke ifjusága...

Ady Endre

2013. május 20., hétfő

Vajúdó magány




Valami mély, istentelen csend
szövetkezik örömöm ellen,
s mint egy vérengző, vad szörnyeteg
tépi szét a mellem.

Nem nyílik meg a kőrengeteg.
Álom sem jön, mely hozzád emel.
Már itt zsibbad számon a neved,
ám senki sem felel.

Féltett boldogság



Boldogságommal nem dicsekszem,
Bár ajkamon csaknem kitör.
Ó hányan vannak a világon,
Kiket nehéz bánat gyötör...
Szegények, ennyi boldogságot látva,
Önsorsukat fájóbban érzenék.
Elhallgatok. S csak titkon mondok áldást,
Hogy társamul téged adott az ég!

A sors irigy a boldogokra,
Gyötörni őket lesbe áll,
S én üdvömet féltőbben óvom
Mint gyönge fészkét a madár.
Nem! Mitse vallok! Szótlan hordja titkát,
Hallgatva őrzi kincsét e kebel.
Olyan a lelkem, mint a tenger árja:
Legnémább ott, hol gyöngyét rejti el!

Ábrányi Emil

Csak a szeretet



Csak a szeretet hiányzik
tovatűnő életünkből,
mit a reggeli ébredés
oly várakozással fogad.
Vágyainkat úgy rejtjük el,
miképp a búcsú szavából
a „várlak” kimarad.

Csak a szeretet hiányzik
a szűkölő ölelésből.
Még a fáradt megérkezés
kézfogása is elmarad.
Egymás szavát felejtjük el,
így lesz mondandónk javából
mellőzött gondolat.

Csak a szeretet hiányzik
e megfakult csendéletből:
az éveinkkel mért kevés
már erőt és hitet sem ad.
Vívódva csonk életünkkel,
távolodunk imáinkból
– lelkünk vétkünkben rab.

Csak a szeretet hiányzik
jövőnkbe szőtt terveinkből,
s a világ-bűn, mint Jelenés
vészjóslón szól, karon ragad:
szembe állít tört énünkkel,
háborgást szít hibáinkból,
és kétségbe tagad.

Csak a szeretet hiányzik
napjaink bús perceiből,
s a benne rejlő megértés.
A szeretet - mi elfogad.
Bár megbékélnénk szívünkkel!
Emelhetnénk jóságunkból
is lélek-hidakat.

Arany Tóth Katalin


Nem szeretnélek
utoljára látni!


Fodor Ákos









A fontos dolgok mindig egyszerűek. Egyszerűen csak fontosak nekünk…


Nagy Ilona


2013. május 12., vasárnap

Amíg elhiszed...



Van az életnek különös varázsa,
van, hogy lábaid ugrós kedvűek,
van, hogy válladat nyomja egy-két mázsa,
s a kétség gyakran füledbe nevet,
van, hogy elillan sok hiú álmod,
hogy minden sorshullám egyre magasabb,
s hogy ilyenkor sehol sem találod
azt a tenyeret, mely ezek fölött tart.

De amíg elhiszed, hogy a súlyos köd,
csak pillanatnyi életzivatar,
míg újjászülethet régi örömöd,
s bár sebzik, fojtják, de élni akar,
addig vígan a köd árnyain át
haladj előre, hisz begyógyul a seb,
hagyd magad mögött, mindazt, ami bánt,
gondtalan ember, ki vidáman temet.

Az élet ellen



Megkérdezném a bölcset,
ha volna ilyen bölcs a földtekén:
mit szíhatnék jó zsongulásért,
milyen szédítő ellenmérgeket
a méreg ellen, amely életnek neveztetik?

Mi volna jó, hogy elviselhető legyen
a társas és a magányos magány,
a köznapok körmönfont leleménye
a puszta állati szükségletért
s az ünnep is, mely mardos, nem pihentet.

Míly fülledt szobákat zárjak magamra?
Míly függönyökkel fojtsam meg az ablakok
világra kandi gyerekszemeit? Míly bolyhos takarót
rántsak magamra homlokig? Hány párnával tapasszam
körül fülem, hogy oly tökéletes
legyen a csönd, mint a lidércnyomás
és hánykolódni kezdjen már a túltelt némaság - -

A boldogságnak, tudom, titka van -

Ó, messzeségtől fátyolos vidékek -

Ha vágyni tudnám, ami ringva
kinálja magát föld-közel:
egy aratólányt vagy egy málnabokrot,

ne kábulatot, ellenmérgeket -
önnön-fegyverét ellene szegezni:
de jó volna, de jó volna szeretni
az élet ellen - az életet.

Fenyő László



Ha élni akartok, tanuljatok meg úszni. A boldogság ott van valahol a túlsó parton, és azt senki nem hozza át a ti szép szemetekért.

Lakatos Menyhért


Egy naplókönyv utolsó oldalai



Későn indultam el, várás gyűrte szívvel.
- "Jaj, sietni kell most! Útamat vállalni,
Mozgókép-mozgalmat sorsomba vetítni,
Gázlóit gázolni, sűrűjét felverni
Szívemet göngyölni idegen szívekbe!"

Tikkadt kíváncsiság két szemem árkolta.
Minden tüskebokrot rengetegnek néztem,
Útszéli pocsolyát gázlóként gázoltam,
Minden jött-ment szívet szívemre kötöttem,
Jött egy rossz szerelem: Végzetemnek hívtam.

Most jól van! Nagyjából mindent elvégeztem.
- Kicsit szerettek is, kicsit szerettem is,
Nagyon is szerettek, nagyon is szerettem,
Szerettem és csaltak, szerettek és csaltam.
Hamar lettem készen, de nagyon elégtem.

Most leválnak rólam a szívek, nem-fájva,
Mint érett gyümölcsről magburka levásik.
- Vajon mély magomra, Magamra érzek most?
...Avagy már ezentúl Várás nélkül várok?
Mi volna még hátra? Még mit akarhatnék?

...Voltak szavak mégis, miket sohse mondtam.
Ezt: "Be jó hogy jöttél! Jaj, ne késsél másszor!
Látod, boldog vagyok!" - ilyent sohse mondtam,
Ilyen szép egyszerűt, ilyen nagy biztosat. -
- Most jut eszembe, hogy sohse voltam boldog!

...Látok asszonyokat, velem egyidősök,
Most először ijed az Időre lelkük,
Gyorsabban vált csókjuk, reszketeg, siető,
Kozmetikás, hajszolt, bukdosó szerelmük.
- Mégis jó, bizony jó, hogy én letudtam már!
...Látok leányokat. Terhes szüzességük,
Ajkuk tikkadását, szemük árkos alját.
Szívünket felmaró hév kiváncsiságuk.

- Az én szemem szűzebb száz leány szeménél,
Az én várásom már szent, ünneplő ritus,
Én kicselekedtem a gonoszt magamból.
...Látok ifjakat, kik bízvást most indulnak,
Világot mintázni, s erejök elmérik.
(Hányszor koppanik még szárnyuk, mint bogáré!)
- Nékem már mi árthat? Nékem minden ártott!
Elégszer dícsértek, elégszer gáncsoltak,
Várás nélkül várom: jön-e még valami?
*
Ami még jöhetne... Váratlan ajándék,
Szép, tükröző látás, szent, dilettáns élmény.
...Hisz néha már tudok örülni egy tájnak!...
(Néha így álmodom: vállamra valaki
Hátmegöl, vigyázva meleg kendőt adna,
S lábujjhegyen, mint jött, halkan visszamenne.)
- Békéltető, enyhes, csendes, jó szerelem!
...Csak úgy venném, ahogy örülök egy tájnak...
Bizonyos, hogy nem lesz! Kicsit már mindegy is!
- Talán azért szabad Boldogságnak hívni! -

Kaffka Margit