2013. április 28., vasárnap

Ha azt mondom...




Ha azt mondom, hiányzol,
ólomteher a lég,
mellemen térdel a nyers keserűség,
mint erkölcsvermekben bűnön a hűség.

Ha azt mondom, hiányzol,
akár hajótörött,
hol elsüllyedek, hol magasba szökök,
mint megakadt szél a parti fák között.

Ha azt mondom, hiányzol,
szívem beleremeg,
mert épp oly meztelen, akár ligetben
zöld ruhája nélkül a nyírfasereg.

Ha azt mondom, hiányzol,
semmi ahhoz képest,
hogy önként hagytam, hogy szívemen éghess,
te Sors, te Kín, te fájdalmasan Édes.

Ha azt mondom...




Ha azt mondom: hiányzol, nem arra gondolok,
milyen jó lenne nyomban (vagy épp valamikor)
csak kinyújtani a kezem, Téged elérve végre
magamhoz húzni, ajkadról csókot lopni most.
Vagy akár csak kezed fogva csatangolni város
forgatagában, mező csendjében, erdő árnyas
fái alatt. Nézni ahogy az égen felhők úsznak,
vagy tó tükrében látni, ahogy átölelem vállad.
Ha azt mondom, hiányzol, nem azt érzem csak,
hogy fáj az az idő, amikor nem látlak, s olykor
virág helyett tövis nő lelkünk árny-udvarában.
Pedig mit lelkemben őrzök, az csak mosolyod.
Miként a fák a Ligetben, úgy lenne jó mindig
összeborulni Veled! És miként az égen delelő
Nap, oly forrón égni! Ha azt mondom: hiányzol
csak azt jelenti: Nélküled nem kapok levegőt.

Káli László

Ne várjuk meg...




Ne várjuk meg,
hogy a hiány késztessen
bennünket szeretésre.
Szeressünk akkor is,
ha idő szűkén vagyunk,
mert a szeretet az,
miből feloldozást nyerünk,
s a szeretet az,
miáltal megbocsátást
kapunk.

Kun Magdolna

Nyáréji éberség



Benn gyertyafény, künn csillagfényes éjjel,
Kapunk tövén elfojtott szenvedéllyel
Csókok dalolnak szépen, csöndesen.
Én hideg párnán ringatom fejem
És olvasok. A szavak összevesznek,
Szavakból vágyak lesznek
S vágyaktól oly nehéz az ágyam.
Ki olvas most a nyári éjszakában?
Ki gondol most rég elszállott igékre,
Latin bölcsességre?

Mikor kinézhet az égi mezőre,
Hol a szerelmes csillagpárok járnak,
Mikor kileshet a remegő zöldre,
Melynek árnyán a csókok muzsikálnak?
Csak én legyek az olvasó, a bölcs, én,
Csak engem érdekeljen régi törvény,
Mikor örök törvénye szól a vérnek
S csók és csillag beszélnek?

De engem már megcsaltak tavaszok
És megvettek már korai fagyok.
És olvasok, olvasok, olvasok.
Künn csillag ég és benn a könny ragyog,
Csak olvasok.

Juhász Gyula

Hálódban




Halászol, érzem. Fátyol-hálód
kivetve, húzva, megfeszül,
jó munka ez, s ha megtalálod,
öröm tölt el majd, legbelül

a préda is tán ezt akarja;
selyem-csapdában nyúlva el
magából mindent feltakar. Ja,
téged ez már nem érdekel,

a zsákmány megvan. Büszke sorsok
így halnak el, az új közeg
végtelenül szabad, és boldog,
s hogy vak jövő felé lebeg,

nem érzi még az ösztönállat,
csak puha boldogságát nálad...
minden sóhaj
lélegzetvételnyit visszaszúr.
Lehet, mégis a víz az úr...

Hepp Béla

Megrészegülten…



Talán csak szaladni kinn a réten,
a madárdalos, kacér tavaszban,
s érezni azt - mit olyan rég nem -
hogy veled vagyok, és nem magamban…
Makacsul elhinni, miénk az élet,
pitypangsárgába bódult örömmel,
s amikor kezem kezedbe téved,
bolondul szédülni, virágkörökkel…
Beleharapni a mámoros mába,
megrészegülten, illatba zuhanva,
föld felett lebegni,  s nem vágyni másra,
mintha örökké így is maradna…

Nagy Ilona

Egy napon felébredtem, és észrevettem, hogy hiányzik. Ez a legnyomorultabb érzés. Mikor hiányzik valaki. Körülnézel, nem érted. Kinyújtod a kezed, egy pohár vizet keresel tétova mozdulattal, egy könyvet. Minden a helyén van az életedben, a tárgyak, a személyek, a megszokott időbeosztás, a világhoz való viszonyod nem változott. Csak éppen hiányzik valami.

Márai Sándor

2013. április 23., kedd

Hiányod egyre nő




Járdánk egyik zugában izzik a villany,
könnyedén hatol át a sűrű est ködén,
a ligetben pihen, s hol vígan elillan,
hol pedig hunyorog egy vén tölgy tetején.

Játszik velem. De én, akár egy lázbeteg
legyintek egyet. A fal felé fordulok.
Míg gyémántfénye puhán vállamra pereg,
hallgatom a ligetet. Csendesen szuszog.

Elmém megtelik száz zsongó látomással,
és bús szívem alján hiányod egyre nő,
habár szívszavam a város csöndjén áthal,
rád gondolva megszűnik: magány, tér, idő.

Mintha élne minden, mi holt volt egykoron.
Az idő szúként perceg, óránk zakatol,
tekintetem megpihen egy-egy árnyfolton,
ám lélekben ott vagyok veled, valahol...

Annyira fáj!




Minden perc melyet nem töltök Veled
Üressé silányítja - éltemet,
testembe hatoltan fáj!
Szürkült színek....
Zsengéjét veszti a táj!
Amikor nem vagyok Veled:
Annyira fáj!

Mondtad magadról:
" Átlag vagyok,
Miért bolondulsz értem?!"
Ezen - csúfolódva felnevetek...
Hiszen minden perc,
mit nem töltök Veled,
üres: fájóan testembe váj!
Félek!... Érzem, közeleg...
Osztódnak a percek bennem...
Már másodpercenként:
Annyira fáj!

Kardos András



Amikor alvásba akarsz menekülni, akkor pimaszul a szemedbe süt a Nap. Mintha csak miattad kelt volna fel. Ekkor már nem tehetsz mást... Elhiszed.

Nagy Ilona

Papírra vetheted ezerszer is




Papírra vetheted ezerszer is,
hogy SZERETLEK,
leírhatod kis betűvel, nagybetűvel,
beleróhatod kőbe, fába,
szívet rajzolhatsz a nedves homokba,
a párás ablaküvegre,
mint egy tini, egy világtalan,

a lélek mégis magányos marad –
meghasad a szív – róhatod
éles késsel szemeidbe, hogyha
vágyakozásod nem válik fénnyé, röggé,
akkor soha nem érted meg –:
hogy csak amit az ég kése vés a szívekbe,
az válik élő SZERELEMMÉ.

Leleszi Balázs Károly

Éjszaka


Csend van. Éj van. Kinn és benn csak árnyak,
sejtelmes formát kapnak a tárgynak.
Suhognak a lombok, szél kavargat.
Csend van. Éj van… minden hallgat.

Fetykó Judit

2013. április 14., vasárnap





Az érted hegyeket megmozgató léleknek is elfogy az ereje, ha sokáig azt látja, hogy Te egyetlen kiskavicsot sem vagy képes odébb tenni érte.

Én bús ibolya-vetésem

Tévedt, egyetlen szónak villáma
Nem csapott rád, óh, nagyon érzem
S itt búsulok a jégverésen,
Holott csak egy szó nem talált meg,
Én asszonyom, ibolya-vetésem,
Egy szó, kit más nem mondhat senki.

Pedig a neved sem menthetted ki
Szavaim nyári viharából
S messzi villámokként cikkáztak
Mégis a szavaim és fáztak
Egy szóba állni s csapni elébed.

Ez az egyetlen villám a vétek,
Minden és minden-rontó semmi:
Féltem, hogy valaha is tudjad,
Milyen egy és jó tudnék lenni
Túl a nyáron és jégverésen
S jaj, ez az egy szó nem csapott le,
Én asszonyom, bús ibolya-vetésem.

Ady Endre



Helyetted



Szemed kékjét őrizőn, féltve, fájón
hordom magamban, itt van helyetted,
ha látni vágylak, lehetsz bármily távol,
itt vagy még, nem vagy elérhetetlen.

Nem szükséges már becsuknom sem szemem,
téged keresve magamba látok,
nem teszek mást, csak befelé figyelek,
s rajzolódsz, látom szomorúságod.

Kezessé szelídülnek messzeségek,
mosolyod mögött a jól ismert lélek
s az a titokzatos, volt érzelem.

A végleg megőrzött, tovatűnt évek
emlékei a mával összeérnek,
s feljajdul az elfojtott szerelem.

Hollósy Tóth Klára

Átok

Fogad, miből hiányzik egy darab,
romoljon, vásson el, ha mást harap.

A percben, ahogy másra néz nevetve,
hályog boruljon mind a két szemedre.

Ha másnak domborul ki zsenge halma,
fonnyadjon el a melled, mint az alma.

Nyálad, ha szádra másik száj tapad,
apadjon el, mint eltévedt patak.

Nyíló öled, ha mást szorítsz karodba,
korhadjon el, mint férges fának odva.

A szíved, mint a megszáradt perec,
törjön ketté, ha véle mást szeretsz.

Varró Dániel


2013. április 7., vasárnap

Bevésődve


Eltévedtem a lét sziklái között,
túl a forró vágyon, emléken, reményen,
álmom féltett kelyhe százszor összetörött,
csak vízen éltem s dobott szókenyéren,
és nem volt senki, senki, aki szeret,
ki lerogyna velem a Sors lába előtt,
ki ha látná, bennem a kín köde reszket,
véremmé folyna, és úgy adna erőt.

Épp azért most, mikor a legszebb szemek
engem néznek, imádnak, engem akarnak,
sebemet tapogatva, hitetlenkedve
várom, hogy azok is kikacagjanak.
Ám bennük mégis száz ígéret rezeg,
fátumról mesélnek a békült fájdalmak,
s Te jól tudod, elég puszta tekinteted,
hogy holtomig, Laci, téged vágyjalak.

Köszönöm Neked...



Előbb tudnám megtenni, amiről azt hiszem lehetetlen,
semmint el tudnám mondani azt, mit jelentesz nekem.
Próbáltam vagy százszor, de nem sikerült. Tán rosszul
fogtam hozzá, vagy csak túl kevés volt a szó, mellyel
próbáltam súgni, kiáltani azt, ami nem is mondható ki.
Nekifutok százegyedszer is, mégis, újból és újra, akár
ezer éven át, hogy minden percben tudd és érezd azt:
soha nem szerettek így még, mint én szeretlek Danám.
Te lettél nekem a fény éltem halvány egén. Az vagy,
mint erdőnek a hulló levél hangja, mint rügyben búvó
gyümölcs, mint simogató szellő bársonykéz érintése,
mint vad vulkán tüze, mint szigetet magába ölelő tó.
Nélküled olyan lennék, mint avarban fedett lábnyom,
mint kiszáradt patak. Mint a puszta lét, ha nincs élet,
mely kitöltené. Olyan árva lennék Nélküled Szívem:
szeretni sem tudnék, ha Téged nem szerethetnélek.
Szeretem Benned a Nőt, és szeretem az emberséges
Embert, tisztelem a Költőt, ismerem érzékeny lelked,
alázatod. Így szeretlek. Ilyennek éppen. Köszönöm,
hogy létezel, szerethetlek, és köszönöm szerelmed.

Káli László

Mert...



A torony évszázadok sóhajait őrzi rendületlen,
s némán figyelte rezdülését a csendnek.
Miért szeretsz? - kérdezted Kedvesem,
s az ódon falak összesúgva Téged ismételtek.
Láttam a gondolatokat cikázni íriszedben:
szivárványt csillantott szemedben egy sós csepp.
Miért is szeretlek...?
A Hold vajon miért szereti a Földet...?
Fáradhatatlanul kíséri égi útján,
örök időre összekötve.
Vagy a madár a végtelen kékséget,
melyben szabadon szárnyalhat kedvére.
És a tenger mélyén élő plankton
miért szereti a vizet?
Ki mondhatná meg azt,
hogy miért szerette Jézus az Embert!
Az Embert, ki megtiporta, meggyalázta, megölte!
Szeretlek...
Mert részemmé lettél,
mint része hegedűnek a vonó,
zongorának a húr,
gyökere a fának,
magja a gyümölcsnek...
Mert bőrömnek csak simításod ad színt,
mert ajkamra csak csókod lehel pírt,
mert tüdőm Téged lélegzik,
mert szívem nélküled
nem képes dobbanni.

Lőrinczi L. Anna