2013. március 24., vasárnap

Szökjünk hát el



Oly jó volna már önmagamnak élni,
nem csüngeni árván semmi vágyon
tiszavirágként, aki csak egy percnyi
örömért eped selymes levélágyon.

Szökjünk hát el nagy titokban ketten
oda, ahol díszbe öltözik a táj,
hol a vágy robajlik egyre élesebben,
mígnem szívünk mélyén saját utat váj.

Éljünk hát végre, végre víg-feledten,
hisz megkopunk úgyis, sorsunk leterít,
de legalább addig, addig csak mi ketten
éljünk a magunk törvénye szerint.

Enyhe idős szonett



Te vagy ma még a fény az őszi égen,
a fán akadt levél, ha szélbe libben,
lehullva írt dalom, rövid mesém,
a zöld idők imája és
                                szelíd zeném.

A nyár után repülni, ebbe" hittem,
 - de lombkupacba söpri majd az Isten,
ki nem jutott a templomán elé -
nos, így... Ne szólj, maradt elég
                                              aranyra réz.

Ha macskaborzoló sötétben ébredsz,
feküdj le újra és öleld a szépet,
lehet, hogy az nem is kevés,
                                         ...nem is nehéz.

Örök legyél, ha véget érne minden,
ne bánts nagyon, ha bronzra vált a szívem,
ne szíts vihart, te enyhe tél:
                                          csak az legyél.

Piro M. Péter

Mondd



Mondd átok vagy áldás tudni, hogy ennyire szeretlek?
S megbocsátható-e, ha lelked gyöngykagylóba zárom?
Bűnnek vallod-e ha az érzések titkait sosem palástolom
És a lobbanó szenvedélyt csak két szemedben látom?

Mondd, oly tisztán szól- e még lelkünkben a dallam,
Mely annyi éjen át szívhez szóló lágy muzsikát játszott
S melyben a kimondott szép szavak, mint apró mécsesek,
A szerelem éltető erejétől kaptak öröktüzű lángot.

Mondd szeretsz-e úgy akkor is, mikor gondolatban ölelsz
És nem érinthet két kezem a megvetetlen ágyon,
Mert helyettem csak az őszi szél simítja révedező arcod,
Ahogy elmélázva ringatsz egy könnyes vallomáson.

Kun Magdolna

Omnia mea mecum porto



Mindenemet magammal hordozom.
És ami enyém volt, enyém marad
Innen is, túl is a csillagokon,
Mert lélek vagyok, végtelen, szabad.
Bennem elférnek mind, kik rámhajoltak,
A fák, s a lombok - s az aluvó rét,
Bennem elférnek az élők s a holtak.

Ki vehet el éntőlem valamit,
S szegényebbé ki tehet engemet?
Mindenemet magammal hordozom,
Ha nem vesztettem el a lelkemet!
Felidézem a hegyek szellemét
És a fűszálak kicsiny lelkeit,
S megkérdezem: hány nőtt azóta még.

Nem enyém tán a házam, ha leég,
Vagy véletlenül más foglalta el? -
A kémény most már bennem füstölög,
És illatot a kert bennem lehel.
Bennem hallik az eső kopogása,
Amint veri a hű öreg tetőt.
Bennem van mindennek igazabb mása.

Bennem van mindennek a mennyországa,
Aminek temetője lett az élet,
Bennem jár az angyal a harsonával,
És hirdeti az örök üdvösséget.
Mindenemet magammal hordozom,
És ami enyém volt, enyém marad
Innen is, túl is a csillagokon.

Reményik Sándor



Attól, mert úgy gondolod, hogy nem vétettél, még nem leszel bűntelen.

Nagy Ilona

2013. március 18., hétfő

Sóhajt ver a szív


Tegnap valahogy több volt a fény,
a zabolátlan, önfeledt öröm,
lelkemben kihajtott a remény,
tavasz izzott a naptűzte kövön.

Ma valahogy csendesebb a táj,
a liget felett sűrűbb köd lebeg,
ma valahogy kicsit jobban fáj,
hogy Te sem jöhetsz hozzám közelebb.


Strófák Editnek



Te vagy a kés, magányom fölfeszítô,
bordáim közé döflek majd, acélom,
bevérezlek, napfénytôl villogó, te,
hogy ittmaradj mindvégig a szívemben.
2
Kezem, ahogy a kezed keresi -
e mozdulat naponként rakott fészkünk,
szemem, ahogy szemedbe beleszédül -
ez a könyv, amit naponta olvasunk.
Keserű szám a bôrödre zuhan,
mint nap elôtt kigyulladt repülôgép.
3
A lépcsôház-lámpák: emlékeid,
harangkongás: kiáltások utánad,
a fogyó hold: fájdalmas homlokod.
Futok, mert fönn az indigó egekben
mezítelen, vad asszonyok fürödnek,
s a szél melle feszül a homlokomra.
Tudtad-e, hogy az ágat, míg szelíd
gyümölcsre gondolt, napnyugta elôtt
kiszemelték letörni a szelek?

Ladányi Mihály

...el



Kapkodunk, keresünk, görcsösen
álmodunk, már nem számoljuk
lépéseinket, lábnyomunkat nem
követik se árnyékok, se fények.
Bűnbe estünk, árvák maradtunk,
elhagytad, elhagytam, elhagyott…
s most egymagunk vagyunk
ezen a szigetnyi rajzolaton.

Arctalan lebegés, néma zuhanás,
valaki ellopta a Holdat…
sötétségnek feszül az éjszaka.
Érintésed nélkül mozdulatlan
mindenség vagyok. Valami dal,
valami vers. Vázlat az életedben.
Évszakot váltok szívemen, de hiába
a levetkőzött érzések, ma sem
zajong a tavasz. A magasság
most fuldokló, ziháló mélység,
újabb hűvös éjszaka ül körém.

Zárd be az ajtót, kint tombol
az este, a szél átszakad a télen,
réseket hasítanak a sápadt fények.
Takarj be szavaiddal, takarj
be avarral, földdel, sárral, hóval.
Takaró alá gyűrt sóhajainkban,
vetkőzz hozzám, légy én, s leszek te,
ajkunkon harcol a kódolt szerelem.

A nappal csak ideiglenes kikötő
szívünkön, már nem bontanak
vitorlát a felhők, egyre távolabbra
csúsznak a partok, a napok, egyre
halványabbak azok a szigetnyi
rajzok, ahol egymásba lélegeztük
a mindent, a világot, egy őrült,
mindig-veled, soha-nélküled szerelmet.

Ujjaim letapogatják arcod,
szád köré szavakat súgok.
Vállamon az éj morzézik,
valaki ellopta a Napot…
Magamhoz álmodlak, vágyakból
kiszakadó, rímtelen versekké
szeretlek, de szemed ma hallgat,
s csak a hiány vetkőzik le benne.
Homlokom mögött érzések
tolakodnak, ordítanak,
elhagytad, elhagytam, elhagyott,
s valaki összegyűrte a szigetnyi rajzot…

Szilágyi Hajnalka

2013. március 9., szombat

Szállj meg úgy




Ma végre túllátok a zord homályon,
s az élni akarás újra rám nevet.
Ó, te friss Öröm szállj meg úgy, hogy fájjon,
meglátod, míg élek, hálát rebegek.

Ma boldog szívvel nézek szét a tájon,
és minden szépet önmagamba mentek.
Gyönyörű Tavaszom, jöjj, csókolj szájon,
köszönlek, vágylak, áldlak, és szeretlek.


Van, hogy csak egy pillanatot kapsz... Ami megérint. Egy mosolyt, egy kedves szót, egy ölelést. Aztán a pillanat elillan. Te pedig szomorúan nézel utána, és nem érted, miért... Miért csak ennyit kaptál? Aztán lassan kezded megérteni. Azért kaptad, hogy újabb erőd legyen. Hogy amikor már majdnem feladtad álmaidat, megérezd, hogy mire vágysz. Hogy ne érd be kevesebbel. Hogy újra átérezd, milyen az Igazi Pillanat. És várd tovább. Kitartóan. Mert eljön az a pillanat is. Ami örökké tart.

Csitáry-Hock Tamás

Tengerek



Háborgó tengerek hullámai
jégsziklára futott álmokat
sodornak a mélybe,
s a tetemen halak rágódnak,
míg sziklához vágja a csontokat a víz,
hogy porrá váljon a remény is,
mint a csillagos égbolt emléke.
S néha kimos a partra kagylót
melyben igazgyöngy lakik,
az Öröm...
Remegő kezekkel ölelem magamhoz,
előre tudva, mire a hajnal első sugara
csókot lehelne halvány orcájára,
úgyis összetöröm...

Gligorics Teréz

Tavaszi elégia



Előttem nők siettek. Testét lomhán kinyújtva
Közénk terült a távol... és míg az esti csendben
Elhalt víg kacajuk, kezem szegény öt újja
Didergőn összesímúlt nyűtt, lim-lomos zsebemben.
S reád gondoltam akkor s szájon csókolt a szél,
Mely most testhez feszíti az asszonyok ruháját,
S mely olyan illatos, mint duzzadt dombu párnád,
S szelid, mint női vállhoz simúlt bús férfi arc-él.

Merengtem: most vetik fel fehérlő szűzi ágyad,
S irigyeltem cseléded, ki vár, míg vetkeződöl
És aki elmenőben kecses melledre láthat,
Min kis kupolát formálsz imára tett kezedből
S eszembe tűnt egy alkony, halkan súgtad nekem,
Hogy egy imába foglalsz fáradt, aggott apáddal...
Ó, látod-é még, édes, a múlt ködein által
Apád szelid, holt arcát s alázatos fejem?...

Hazaindúltam aztán, bús dolgokon tünődve:
E furcsa földi létre mi végre kelle lennem?
Vágynom melegre, fényre és karcsu testü nőkre
S bolyongni félszegen, magányos esti csendben?
S vén útcapadokon hosszan meg-megpihenve
Verseim mondogattam, melyekben csendesen
Zokognak bánatim, és egykedvűn figyelte
Fáradt, reszkető számat fáradt szegény szivem...

Tóth Árpád



Az idő sosem rohan el. Éppen ezért nem is jön vissza. Az idő örök. Csak mi fáradunk el…

Nagy Ilona


Március



Csípős hideggel köszönt be a március, még talán
a fűszálak is összébb bújtak, hogy ne fázzanak.
Köd ült a háztetőkre, onnan lógatva lábát utcákra,
hol a hideg szél rohant fejjel minden akadálynak.
Lassan oszlott szét a sötét, halványan derengett
Kelet felől. Mert mindig onnan érkezik a Fény!
Amikor pedig végre megláttam (ahogy az ember
csak álmában látja Őt)… Lánghajába kap a szél,
és aztán rohan felém, karomba zárnám, de Ő már
szinte bordáim közé fúrja fejét… Megérkezett!
A Tavasz, az Élet, a Szerelem. És amikor ajkait
számra zárja, a fák is meghajlanak. Nem képzelet
ez, hanem a valóság! Nincs rá szó, mely méltó,
hogy el lehetne mondani e pillanatot. Csodaszép
arca, szája íve, csókjának íze, nem is hasonlítható
semmihez! Szíve bennem dobban, és élek újra én.
Megértettem, miért is nem bújt elő a Nap ma még.
Hol van az a ragyogás ahhoz a mosolyhoz képest,
miként a Kedves arca ragyogott? Szeme lángszikrát
szórt, és égette íriszembe a szót: szeretlek téged.
Egymás kezét fogva sétáltunk, és bizony mondom,
volt járókelő, kinek arcára mosolyt csalt, látva
amint (mintha csak) két bolond, őrült gyermek,
csókolózni megállt az úttest közepén, mert a járda
kicsinek tűnt, hogy elférne rajta ekkora szenvedély.
Az autós se sietett, inkább megállt, kacsintva egyet:
két lökött, egy pár! Megtalálta lám, zsák a foltját!
Bizony, így kell. Korlátok nélkül szeretni, emberek.
Épp csak március volt még, és a hideg szél pirosra
csípte arcunkon a mosolyt, mégis, egy csodaszép
tavasz köszönt e napon ránk. Tudom, hosszú még
az út, távol a nyár is. De Együtt utunk majd oda ér.
Március volt, és péntek. Legszebb napja annak a hétnek.
Új tavasz ez. Miként az ágakon kinyílik lassan az élet,
úgy nyílik bennünk a vágy, megállíthatatlanul, és borul
virágba a szerelem. Ezerszer köszönlek a sorsnak Téged.

Káli László

2013. március 3., vasárnap

Jaj annak, kinek elfogy a fájás


Ha van még emberben jóság, Uram,
segíts meglelnem,
mert szakadt fonál lett e hit,
szála sem látszik
már rég bennem.

Ó, ez a világ mivé lett, Uram!
Ha valaki rí, vonít,
idegen kar ölelésre készen,
vigaszt nyújtva közelít,
békít egészen.

De örömködvén, ó, Uram,
ezer szitok szakad rád,
ellenség lesz a felebarát,
és szúrnak a viharszavak,
míg új seb fakad.