2013. február 24., vasárnap

A tudat, hogy szeretsz...



Úgy járt-kelt bennem a számtalan tavasz
mint kurjongató, eszelős bolond
örvényükkel belém ástak ezer szívpanaszt,
de mind elillant, mint mi sosem volt.

Majd nyarak jöttek, s velük, annyi tervezésem,
mit remegve szőttem lázba, csókosan,
már rég vártalak, de messze nézni féltem,
csak remélni mertelek téveteg titokban.

Ám jött egy ősz, mely bőszen belémkapott,
mely magával vitte a legszebb örömöt,
szűzi, tiszta álmom, mely gyorsan elhamvadott,
és melynek hamvadása azt hittem, örök.

... majd jött egy másik... bár itt még kín borongott,
és gyönge szívem már szakadni feszült,
de fölém hajolt éltető angyalmosolyod,
s az örömtől pillám sírni nehezült.

Jöhetnek már zord, féméjjelű telek,
melyek fagyot juttatnak minden pórusomba,
a tudat, hogy szeretsz, hogy viszontszeretlek,
betódulva melegít selymesen, suhogva.

Szavak



Szeretnék átbeszélni hosszú éjszakákat,
hallgatni csak repkedő mondatod,
nézni, hogy hangra formálod a szádat,
s hajadba túrni, hallak, itt vagyok,

szeretném, ahogy ölemben fejeddel
mesélnél új és új történetet,
szeretném, hogy egy percre se feledd el,
én hallgatlak, és itt vagyok veled,

szeretnék aztán bársony csendbe bújni
hogy képpé váljon minden gondolat,
színnel teljen minden, minden új, mi
rakoncátlan szavakban szalad,

aztán majd én is hosszasan mesélek,
a múlt időkben mi történt velem,
beszélnék arról, hogy sodort az élet,
mint épült bennem fáradó jelen,

beszélnék arról, a hétköznapok csendjén
hogy vált ünneppé az, hogy létezel,
és a napjaimat élni hogy szeretném,
hogy kérdésemre lényed mit felel…

te válaszolsz ha nem is kérdezek,
egyszerre érzem minden rezdülésed
ahogy nyakamra ráfonod kezed,
és csendbe fúl egy megfogant ígéret

ahogy összebújik ajkad és az ajkam,
így, sóhajommal hagynám, hogy mesélj…
lépteid mellettem hallom gondolatban
s látom, ahogy továbbsodor az éj.

Hepp Béla





Soha ne küzdj a szerelemért! Az igazi társ mindig önként adja magát. Egyszerűen csak belép az életedbe, és ezzel egyidejűleg beenged a sajátjába is.

Nagy Ilona

Az ismeretlen Ada




Remegő kézből habzó serleg,
Te vagy ez, ismeretlen Adám,
Kít fájlak, iszlak s nem ismerlek,

Izedet izlem édes szájjal
S aztán egyszerre el - tova - tünsz
Csalással, bünnel és homállyal.

Úgy tünsz, mintha nem lennél volna
 Bolond életemnek dáridós
Izletes, tegnapi koboldja.

Ki vagy, mi vagy, holnap elválik,
 De a halálig Te megmaradsz,
Megmaradsz egész a halálig.

S halál előtt bár egyszer jönnél
S úgy, amiként én képzelem:
Szivembe jóestét köszönnél.

Ady Endre

Te



Szeretem a szemeid köré gyűlt
apró barázdákat, melyek
mint Istenhez hű, és örök csodák,
ráncaikban mintázzák
éveid szelíd nyomát.

Szeretem kezeid érintését.
Benne nyugszik az életem.
Sóhajokká simítod a múltat,
s hagyom, hogy szép álmokat
ringasson a pillanat.

Csodálom, ahogy az út körbefonja
nyugodt járásod lassú mozdulatait.
Mikor búcsúnk után egyre távolodsz,
szemem még oly sokáig téged kutat.
Elárvult magányban nézek utánad,
s az elválás csöndjébe zárom búcsúszavad.

De amikor a vergődő esti csöndben
meghallom visszatérő lépted halk neszét,
megnyugvás ébred kóborgó hitemben.
Úgy vágyom, hogy újra átkaroljalak!
Arcodon kutatom a barázdákat
– mindegyik lelked mosolyából fakad.

Arany-Tóth Katalin

2013. február 17., vasárnap

Az örömhöz



Már vártalak. Mint ki célba tekint,
bejártam érted ezer lélekszobát.
Száz alakba bújva, újból és megint
minden tévedésből visszatérek hozzád.

Visszatérek. Titokba veszetten
érted legyőzöm a legdúlóbb vihart.
Álca nélkül, pőrén, leplezetlen,
mint akiben kívüled minden más kihalt.

Minden más. Ó, szilánkokra törjön
mindaz, mit nélküled elérni vélek.
Te százhűségű, s egyke hű a Földön,
e Sors-komédiában légy te igaz Élet.

A könnyek asszonya (töredék)



Add a kezed, most induljunk csöndben...
Nem!...Rohanjunk, míg vágyunk nem lohad,
Kocsinkon függöny, a szívünk könnyben,
Míg emberek közt száguld a vonat
S kiszállunk majd egy csodálatos tájon,
Hol semmi sincs, csak illat és meleg:
Fölszikkasztjuk a könnyeinket
S megengeded, hogy szeresselek... 

Ady Endre

Azt álmodtam



Azt álmodtam, kéz a kézben
sétálgatunk utcán, téren,
és csókot lopunk néhány percbe,
mikor összebújunk ölelkezve.

Azt álmodtam úgy, mint régen,
merengünk a holdsütésben,
s csak nézzük-nézzük a csillagokat,
ahogy azok lángra kapnak.

Azt álmodtam, boldog vagyok,
te elém jössz, én hozzád futok,
s mint két bohó összetartozó,
világgá kiáltjuk- élni csoda jó-

Kun Magdolna

Sötétben állunk néha, magunk se tudva, hogy kerültünk belé. Csak meresztgetjük a szemünket, csak tapogatódzunk, bizonytalankodunk. És a szívünk hüledez. - Merre? S véljük, hogy semerre. Csak tapogatódzunk. Lépünk. Meg-megállunk. Fejünk felett talán kőszikla csügg? Lábunk előtt talán farkasverem vagy szakadék tátong? Talán kígyóra lépünk? Szívünk remeg, mint a nyárfalevél. - Istenem!... De mennünk kell, hogy kijussunk valamerre. Hát lépünk, bizonytalankodunk tovább és tovább. Az iránytalanságban. Vakon. Dermedezve. Tapogatódzva. Szemünket olykor könny önti el. Szívünket olykor elszorítja az aggodalom. Aléldozunk. - Hova jutok?! S nem érezzük a sötétségben, a bizonytalanságban, a veszedelmek között, a Halál el-ne-csússz ösvényén, nem érezzük, hogy egy láthatatlan jóságos kéz van a kezünkön. Vezet.

Gárdonyi Géza

Úgy kéne szeretni…



Egyszer mindenkinek úgy kéne szeretni,
mint alkonyát a Föld, forrását a tó,
tisztán, nem hazudva, odaadón tenni –
ne válhasson soha hamissá a jó,

gyengéden, mint a fény simítja a földet
szerényen virágzó dombok oldalán,
égve, ahogy tűzcsók fellegekbe törhet,
s elhamvadni benne, mint a gyertyaláng,

őrülten, miként szél csavarja a fákat,
gondolkodás nélkül, ahogy tép a szó,
várni nappalokat, vágyni éjszakákat,
amíg édes vizét viszi a folyó,

sosem félni a mát, akarni holnapot,
épp csak egymásért, önzetlenül – lenni
lélek-csupaszon – mert önmagad adhatod:
legalább egyszer úgy kéne szeretni…

Nagy Ilona

Ami hiányzott



Valahogy az a régi öröm hiányzott igazában!
Kacagásod hangja, amely hullámzott, áradt
felém, betöltve harmadik emeleti szobádat,
aztán kiszaladt az ajtó résein, a lépcsőházban
futva a liget fái közt cikázva, rohant a világba.
De nem világgá futott persze, hiszen pár perc,
és megint ott táncolt az ágy és asztal között,
aztán a tükörnek ütközött, egy lapáttal rá tett,
egy pillanat alatt az erkélyen termett, és már
ott hintázott az ég alján. Holott, úgy igazán…
Nem is hagyta el szád szegletét talán. Ez volt,
ami úgy Isten igazából hiányzott. Meg aztán…
A csókod.. az ölelésed, finom puha érintésed,
bőröd bársonya, arcomba omló hajad selyme…
Napestig sorolhatnám, de minek is? Hasztalan,
hiszen, hogy „Te magad”, mind ott van benne.!
Meg még az a régi bánat! Az is hiányzott!
Ahogy néztem utánad, a távolodó vonatot,
és amikor szívembe mart veszett hiányod!
De hogy előtte! Amikor még ölelt karod,
és szorítottalak úgy, hogy már szinte fájt,
olyan szorosan, mint aki önmagát szorítja!
És égő csókod, melynek lángtüze számon
izzott, mely örökkön ég, soha nem boríthat
hamu vagy pernye. Na igen, persze, persze!
Hiszen akkor még tudtam, csak pár percre,
órára választ el a távol. és nem örökkön tart
zsibbasztó hiányod. Ha csak ez a bánat lenne!
De látod, mégiscsak úgy van az Szívem,
hogy amit egymásnak teremtett az Isten,
az előbb-utóbb, de végül is mindenképpen
hiánytalanul együtt lesz majd minden.

Káli László

2013. február 10., vasárnap

Új csodák felé




Az ember szüntelenül lohol, fut, szalad,
s míg szíve átalussza ezeréves álmát,
ő elméjével űzi azt, mint valami vadat
az Élet két part közti ködhomályán át.

Ó hány gyönyörű álmot űztem eddig én is!
S amikor némelyikre utam pora szállt,
újra kiástam, mint valami fétist,
számon se tartva bukásuk dús sorát.

Ma már nem ások. Nem kell régi álom.
Peregjen mindre rozsdás fűzfa-bánat,
ragyogjon a vén Nap végre új csodákon,
melyekben Téged, Téged megtalállak.

Elveszített álmok




Hánykolódom, elkerül az álom,
az éj szurka fortyogó pokol,
nyugalmamat már rég nem találom,
szívemen nehéz kő rostokol.

Ledobnám egy mozdulattal végleg
de ehhez én túl gyenge vagyok,
gyáva, vagy csak egyszerűen félszeg,
vagy vágyaim voltak túl nagyok.

Cserben hagytak. Itt maradtam veszteg,
lekörözött a hűtlen idő,
szép álmaim mind a ködbe vesztek,

fagyott földben már a fű se nő.
Emlékeim, enyészeté lesztek,
a kaszáspók hálója besző.

Szilágyi Ferenc Hubart

Van egy szürke kavics... ajándékba kaptad,nincs helye otthonodban,hol ide,hol oda pakolgatod.Mire is jó ez nekem?-kérded magadtól... végül egy séta alkalmával a folyóba dobod... amikor megcsillan rajta a napfény... nem is kavics...nem is szürke...de már késő...késő...

Berta Móni

A vetkőző lelkek




Vetkőzni vágy lelkünk, mert tenger az ég most és part a világ.
Eleven és veszteg állnak és reszketnek a százkezű fűk,
Ezer remegő ujj, remegő sötét ujj kapkodja szelíd
kívánkozással az ellengő szeleknek úszó selymeit,
s még e selymek közt, e remegő sok ujj közt úszik, foszlik, száll
végső pár szavad, mint egy utolsó fátyol, amit ledobtál.
S most lelked oly pőrén csapódik lelkemhez, mint a néhai
táncos orgiákon, ha kihunytak már a fáklyák lángjai,
de a tánc tovább folyt, s a heverő vendég bőrét hirtelen
sima comb súrolta a pajzán sötétben forrón, meztelen.
Óh mit ér a hús unt mezítelensége! mily semmi a test!
Jobb szerelem, szégyellt lelkünk tilosáról vetni le a mezt.
Nézd, a Nap fáklyái kihunytak, homályban a nagy Orgia,
csüggedez a fáradt vendég - be jó lelked érintése ma!
Szomjasan remegnek gondolataink, mint ezerujju fák,
ezer remegő ujj - s nyilt tenger a Semmi - vak part a Világ.
Úgy állunk a parton, mint halálra jegyzett boldog szeretők
meztelen és veszteg állnak és reszketnek a tenger előtt.

Babits Mihály


Ha felnövök hozzád



Azt mondtad elmész az éjbe
lopni egy kis fényt a dalunknak…
soha többé nem láttalak,
csak a hold lett egyre sápadtabb,
és sugarait hagyta el végleg a nap.

Vak lettem, süket, és béna,
te pedig, hiába a hit, meg az élni akarás,
próféták közt is koldus maradtál,
hisz’ nincstelen betűidet az útra hajítottad,
porban hagyva a meg nem írt gondolatokat.
Megálltál a legmagasabb hegy ormán,
üvöltöttél, mint egy kiéhezett állat,
de senki nem hallotta,
mikor visszhangként csapódtál
világod légüres falának…

Tudod, olvastalak ám,
összeszedtem betűidet a fövenyen,
de már szólni nem volt időm
oly rövidnek tűnt innen lentről
az a pár pillanat, míg láttalak odafent
arctalan magányodban.
S te rongyaidba burkoltad
azt a mélyerezetű lüktetőd,
hogy ne halljam,
ahogy halkan…
nagyon halkan…
örökre elcsendesül…

köztünk már hegyek tornyosulnak,
hangosan zihál az idő mély szakadéka,
szigetek, partok, öblök válnak eggyé,
hogy kirekesszék belőlem hiányodat…

Nekem itt maradnak
ezek a szilánkos-karcolatok,
betűk, szavak egy fehér papíron,
sziklába vésett pátoszi rímek,
hogy egyszer majd megírjam neked…
az utolsó pillanatot,
ahogy kezedben tartod
a lelkemből ellopott holdat, s napot…

porból lettünk, és hamuvá leszünk,
hogy hozzád felnőhessek egyszer,
minden megszületésemben
egyre csak zsugorodom …

Szilágyi Hajnalka