2013. január 27., vasárnap

Ritkul a magyar

Esteledik. Szél süvít az éjben,
zokogásától a föld megremeg,
magyar szív harangoz valahol a mélyben
jajt és halálszagú kínkeservet.

Sírjukban forognak a holt Árpádok,
jajuktól zeng a hortobágyi puszta.
Istenem, de sok-sok pogány átok
tépte a magyart, ölte, verte, zúzta!

Tatár, orosz-dúlta Pannonia-vidék,
idegen kéz szétszaggatott.
Szótlan tűrtük, hagytuk, hadd vigyék
azt, mi valamikor hunok gyöngye volt.

Hol régen a magyar reménymagot vetett,
ma dudva nő, kóró, hasztalan gyom.
Mintha rontás ülne e táj felett,
bősz sorsharag magyar vállat nyom.

Istenharag ez? Csúf sorskáromlás?
E lidérc-ült vidéken örökkön csak kín dúl?
Akár átok ez, akár megtorlás,
ritkul a magyar, egyre csak ritkul...

Te, ki sorsunk felől döntesz odafenn,
nem látod néped? Dög-halmokba dűl!
Holtig sajgunk majd? Nem lesz sohasem
magyar szív, mely békésen megvénül?

Meddig fojtod még szíved kényeként
szép fajunk vágyát, hitét, akaratát?
Mindenfelől fázik, éhezik szegény.
Hány csapást mértek rá bősz istenadták!

Kétezer évig annyi magyart nem ölt
sem kór, sem gőg-fajok úri gőgje,
mit amennyi ma hóhérkézre került.
Elpusztul szép fajunk, eltűnik örökre?



Semmi okom a boldogtalanságra. Nem is vagyok az. Csak fáj a világ rendellenessége.

Albert Tímea

Nem tudhatom...



Nem tudhatom, hogy másnak e tájék mit jelent,
nekem szülőhazám itt e lángoktól ölelt
kis ország, messzeringó gyerekkorom világa.
Belőle nőttem én, mint fatörzsből gyönge ága
s remélem, testem is majd e földbe süpped el.
Itthon vagyok. S ha néha lábamhoz térdepel
egy-egy bokor, nevét is, virágát is tudom,
tudom, hogy merre mennek, kik mennek az uton,
s tudom, hogy mit jelenthet egy nyári alkonyon
a házfalakról csorgó, vöröslő fájdalom.
Ki gépen száll fölébe, annak térkép e táj,
s nem tudja, hol lakott itt Vörösmarty Mihály,
annak mit rejt e térkép? gyárat s vad laktanyát,
de nékem szöcskét, ökröt, tornyot, szelíd tanyát,
az gyárat lát a látcsőn és szántóföldeket,
míg én a dolgozót is, ki dolgáért remeg,
erdőt, füttyös gyümölcsöst, szöllőt és sírokat,
a sírok közt anyókát, ki halkan sírogat,
s mi föntről pusztitandó vasút, vagy gyárüzem,
az bakterház s a bakter előtte áll s üzen,
piros zászló kezében, körötte sok gyerek,
s a gyárak udvarában komondor hempereg;
és ott a park, a régi szerelmek lábnyoma,
a csókok íze számban hol méz, hol áfonya,
s az iskolába menvén, a járda peremén,
hogy ne feleljek aznap, egy kőre léptem én,
ím itt e kő, de föntről e kő se látható,
nincs műszer, mellyel mindez jól megmutatható.

Hisz bűnösök vagyunk mi, akár a többi nép,
s tudjuk miben vétkeztünk, mikor, hol és mikép,
de élnek dolgozók itt, költők is bűntelen,
és csecsszopók, akikben megnő az értelem,
világít bennük, őrzik, sötét pincékbe bújva,
míg jelt nem ír hazánkra újból a béke ujja,
s fojtott szavunkra majdan friss szóval ők felelnek.

Nagy szárnyadat borítsd ránk virrasztó éji felleg.

Radnóti Miklós

Aki el nem alszik...



A legszomorúbb muzsika
a mások álmának zenéje,
a legszomorúbb: nyitott szemmel
belebámulni a vak éjbe
álomtalan, gyötrődve, égve.

Jaj annak, aki el nem alszik...
éber búval sorsába bámúl
a néma éjben, társtalan.
Az álmok ajtaja bezárúl,
ő künn marad. Sorsába bámul...

Lányi Sarolta

Éjfél



Mint egy régi, parókás, hajporos költő,
Hogy éjfélt ütött, tentába mártom tollam,
S szivemből, melyet porlaszt négy emberöltő,
Előásom a bús-bús melankóliát.

Ha koldust látok, naplementét,
Könny szökik révült szemembe
S a keselyűt, mely szivemen tép,
Promotheuséhoz vetem.

Dianá!-t sóhajtok, ha holdat
Felhők között úszni látok,
S lomb-zúgásban szólnak a holtak,
Mint Gessner Idylljeiben.

A víztükörnek csobogása
Ekhó szaván sóhajba tör
S kínomnak, úgy hiszem, forrása
Egy hűtelen nympha-árnyék.

Ladik száll a tó vizén velem
S igazi lantot pengetek,
Vállamra hajlik a Szerelem
És sírok, mert Rousseau is sírt.

Mohos fatörzs kérgébe vésem
A szivet és a két betűt
És azt hiszem, hogy szenvedésem
Jobbik felét dryád hordja.

Sziklára hágok s elkiáltom
Sophiemnak édes-lágy nevét,
Átkozom a percet és áldom,
Amelyben megismertem őt.

Mert egy régi, parókás, hajporos költő
Kezembe ragadta sercegő lúdtollát,
Amelyen porlad négy hosszú emberöltő
És elsóhajtja, sírja minden sóhajom.

Laczkó Géza

2013. január 16., szerda

Ma épp hatvan éve



Ma újra idehúzott a tépett hangú hit
félve remegtető sejtés-ködök közé,
ahol a sors dühe nem tép, nem pusztít,
s hol levehetem végre a kín szúrós övét.

Itt olvad össze a közel és a távol,
sírodnál egyesül a kezdet és a vég.
Míg kortyolgatok az emlékek borából,
rostjaimban érzem lelked melegét.

Ma minden oly más. Szeretetben úszik
minden, eddig sorsvesszőzte szív.
A régi fájdalom könnytelen búcsúzik,
míg a téli szél könnyed táncra hív.

Szép a világ, Apu. Ma nem sújt a tudat,
hogy az elmúlás fodrozta meg rögöd.
Ma csak azt látom, hogy mutatod az utat,
Téged lássalak minden dics mögött.

Téged látlak. Létben, lángban, árnyban,
a vadmirtuszok száraz szemfedelében.
Olyan szép a világ e ringó félhomályban,
hisz Te születtél benne. Ma épp hatvan éve.

2013. január 15., kedd



Némelyek előremennek, és várják azokat, akiknek dolguk van még a földön. Néha a gyermek megy előre, néha a szülő. De a Teremtő úgy osztotta be, hogy aki csillagok fölé kerül, legyen, aki várja őt ottan.

Gárdonyi Géza

Múltat rajzol...



Bennem most megállt az idő,
lelkemre taposta láncait,
de látom... virágod tovább nő,
s a vén diófa széthinti árnyait.
Kismadarad a nagy fenyőn
úgy trillázik, mint egykoron,
simul a gyep is a ház körül,
napfény is csillan egy pipacson,

- épp ott - az utcafront előtt,
hol mindig vártad jöttömet,
- még hazudnék is, csak adj időt -
hogy letöröljem a könnyeket.
S mi mindent nem mondhattam el
- az élet gyakran megcsapott -
de azt akartam, hogy hidd csak el,
úgy élek, mint a boldogok...

most megkondul a nagyharang
- hisz vasárnap van, hát dalol -
 belém markol e durva hang
- valaki megint késik valahol -
kapukulcs jajdul régi zárban,
múltat rajzol a képzelet...,
s aggódva - úgy - intesz utánam
- ahogy csak Anyu integet -.

Nagy Ilona



Senki se tudja, mit veszített, de a sétatéren, a híd alatt, az ágyban, a csókban, a zsebében valamit mindenki kutat.

Dsida Jenő

Álmodás



Fájlak, mert ma
újabb fészket rakott
szívemben a múló idő.
Gúzsba kötött napokat
hordott lábam elé a szél,
s én hiányoddal indultam
hozzád,  pedig tudtam …
A fény után nincs tovább.
Se kép, se hang,
csak színeken lebegő,
összefércelt álmodás.

Nincs Istenem! – csak elhadart imák,
s ez az idegen, torz arc,
ami szembe néz velem,
amit neked szült anyám.
Torkomban elszorult hangok,
szétfeszít ez a halk zokogás.
Hazudj nekem apám!
Hazudd, hogy jó ez így is,
hogy elég egy életre ez a
csillagnyi fény, amit nálam hagytál…
Tartsd bennem a levegőt,
azt az életnyi akarást,
az utolsó csend-pillanatot,
ahogy mellém ültél este,
s tenyerembe rajzoltad
a Holdat és a Napot,
álmaink halvány lenyomatát.

Mert mindenki vár valakit,
mindenkire várnak,
csak én állok itt egymagam,
ebben a lélek-zsibongó világban.
Arcok, nevek, keresztek -
körülöttük hideg kavicsok
hevernek.
Az út végtelen,
talán az égig kanyarodik,
de akkor merre van
a feslett pokol,
és én hova indulok…

Hisz mára minden más lett.
Istened kiszámolta a lépéseket,
a fent egyre mélyebb,
a hajnal csorba fénye
kövezetlen járdákon sétál,
- velem-nélküled…
Elmosódó világunkban,
életünk romja alatt az idő
szétdobált álomkacatokat rejt…
Holnap talán rájuk hull
a ködszagú reggel,
avarillatú csendet hord köréjük az est,
s mint gyermekét az anyja,
a vén Ősz, tegnapjaink
árvaságát – úgy takargatja.

De ma földig ér hiányod,
s egeket érint magányom,
a szél szárnyakat bont hozzád,
de hiába …
Se kép, se hang,
hisz a fény után már nincs tovább,
csak az út végén várakozó
csend-hideg álmodás.

Szilágyi Hajni

A fiam bölcsőjőnél


Hűs lugasban vén, nyári napon,
Aludj, mikor az apád altat,
Kicsi fiam:
Felleg-bölcsőd sirva ringatom.

Álom-testecskédet legyezem,
Csókokra emlékszem, melyekből,
Kicsi fiam,
Nem hivott elő a szerelem.

Hogy ködből vagy és sohse valál
sohse fájt igy szegény apádnak,
Kicsi fiam,
Közel lehet hozzá a Halál.

Édes magzat-vágyak teltenek,
Csak téged kiván már a csókom,
Kicsi fiam,
Aludj, aludj, vén apád beteg.

Vén nyár, vén sors, magtalan apa:
Akartad-e valaha látni,
Kicsi fiam,
Kóbor, bús apádat valaha?

Halál leseng e nyári napon,
Mintha én feküdnék bölcsődben,
Kicsi fiam,
S álom-arcocskád cirógatom.

Ady Endre

2013. január 5., szombat

Kövek a vízparton




A Sors folyója bőszen kettészelte
sima élű pengeként a múlt szemetét,
dühét fröcskölve a régi emlékekre
sár, salak lepte be a két part peremét.

Én nem tudom, meddig álltam ott
tűrve, hogy a folyam kacagva harsog.
Mindenfelől haragos örvény tátongott,
nem állták útját sem gátak, sem partok.

Kis kavics voltam a zavaros víz alján,
egy-egy vad hullám olykor felkapott,
s egyszercsak egy másik kavics balján
raktak le a fürge, sötét, rút habok.

Akkor hirtelen rám szállott a béke.
Balzsamot hintő, gyógyvarázsos ujja
úgy űzte messze a rontó mindenséget,
mint aki tudja, nem tér vissza újra.

Karja illatos volt, puha, szűzi ágy,
s míg elébem térdelt híven, ájtatosan,
láttam, amint szemében felizzik a vágy,
rőt tüzében magam hótisztára mostam.

Öle forró kéjű ópium-patak,
melyben új meg új vágyak pokla égett,
s míg a percek köröttünk véstek, faragtak,
mi újra szolgái lettünk a folyószeszélynek.

Új hullám sújt, majd pillanatnyi csönd.
Hideg harmatot sír ránk az esti láz,
s míg végső hitemre újabb sarat önt,
álmom romjai közt kígyóként cikáz.

Mint holt sivatag, mit tar homok temet,
úgy élek azóta is. Közömbösen, vakon.
Minden életöröm hamuvá pernyed,
míg én itt vagyok, Ő a másik parton.