2013. november 3., vasárnap

Visszhang




Egy ködös őszutói éjen
A vonat elszaladt veled,
És a lerombolásra ítélt
Pályaudvar megreszketett,
Mert a halál előtt a kő is
Mindent megért és tudva tud,
Érezte, hogy soha se látott
Ennél kegyetlenebb búcsút.

A vonat meg semmit se sejtve
Dalolt az éhes sineken,
Alig ért a száguldó nyomába
A ritkuló lélegzetem.
Ködös, gyér levegő seperte
A szűkűlő utcák porát,
Megszaggatott, kormos ruhában
Ijedten néztek rám a fák.

Talán már tudták, hogy az élet
Nélküled szűk mederbe csap,
Hogy nem visz serkenő mezőknek
Napfényben úszó áradat,
S amíg távol vagy, ajkaimról
Minden óra sóhajt szakít,
És összecsuklón átöleltem
A szűk Olóna partjait.

Azóta hír se jött felőled,
És már nem a sínek felett,
Csak az acélos könnyek utján
Rohant feléd a képzelet.
Azután szétpattant a könny is,
Mint a túlhevített acél,
üres lett a világ előttem
És az űr mindörökre él.

Mert nem segít, hogy szívem olykor
Új asszonyok felé remeg,
Csak annyit ér, mintha látásom
Takarnák el a fellegek,
S mögöttük a szédítő tűzben
Támadni készülő vihar
Állana meghúzódva fojtó
És örvényes szárnyaival.

Hiszen emlékeim napfénye
A fellegekre rázuhog
S én visszatérő öntudattal
Húnyt lángod felé fordulok,
Amelynek hűlt helyét se látom,
Amióta üszkökre tört
Visszfénnyel felderítni vágyol
Az eltorzult családi kört.

Most új szemek tekintenek rám,
Ellobbanón, mint gyertyafény,
És a természet tiszta lángja
Vonul előttem fáklyaként,
A nap vezet a diadalmas,
Árnyéktalan ösvényeken,
De bensőmben izzó erőit
Csak megbénultan élhetem.

És bár serkentő sugarával
Bugyolál be a nap puhán,
Mereven megyek, mint a holttest
A fekete lovak után.
Valaha a szemed tűzött rám,
És csillagtól csillagig ért
Képzeletem lobogva szállott,
Égve cikázta át a tért.

Már nem kereslek és feléd már
Fényt és könnyet nem öntözök,
Fekete folyamok rohannak
A színes csillagok között,
Merész reménnyel néz a csillag
A nagy sötétlő parton át,
De az idő növekvő sodrát
Az emlék sem úszhatja át.

Még kűzdök a fekete árral,
Melyre visszfényed ráesett.
Nem is sejtem, hogy hol vagy és te
Nem érted anyanyelvemet.
Miért keresnélek hát e dallal,
Mit mondtam, azt érzed te is,
És ugyanazt az emlékezést
Vérezik be sebeid.

Imecs Béla

Nincsenek megjegyzések: