2013. október 27., vasárnap

Nem mondhatom el...




Megkarmoltál, mint színeket hullajtó
éj szelíd bársonyát hangtalan csillag
végtelen-köszörült tövise. Harag
ékkövét csiszolva, kegyes altató

morzsáit kihűlt tenyerek számolják
kacsintó Istenek ráncos homlokán.
Kósza kívánat seben fogant korcán
rettent talpak végső táncát járják

hamvas lüktetésbe vénült menetnek.
Nézd, karcsú bokrok bokáin sistereg
lágy-fényű jelenség, kormos szerelmek

fürdőznek kéjtől fodrozó patakok
hűs vizeiben, hol áldás a titok.
S nem mondhatom el, mennyire szeretlek.

Mészáros László

Nincsenek megjegyzések: