2013. szeptember 15., vasárnap

Van az




Van az a fény, mint gyermekben a
az oktalanság,  sápadt is, mint akasztás napján
a fakuló élet-arc. De van. Van az a szín, amolyan májusi
vöröslő fák kéményeibe hasító szakadt brokát,
kegyhelynyi menedék, innen nézve ráborul lassan minden
apró semmiségre, ami emberi. Innen nézve van az az utca
is, ahol jártam egykor esők utáni kábán lélegző köveken,
kerülgettem az indokokat, a lélek és a kutyák ürülékét.
Van az a nincsen. Mert itt a semmire kelők nemzedéke
hortyog fáradt álmában, nem gondol nyárra, nem ismeri
a tavaszt. Nem ízleli a jó borok harmatát, verejtékkel
ölelkezik, sötétséggel takarózik, templomtoronynak
odabiccent még, de nem tudni miért.  Mintha örök tél
nyúzná, tépné apró harag - percekké a megbékélés
jézusi leplét. Van az a valami, mint gyermekben a
tudni vágyás ártatlansága, kérdése a miérteknek,
sírása a láz gyengeségének, apró kézfején a cirógató
májusi vöröslő brokát fénynek, ahogy kócossá gyűrt
arcával kimosolyog ebbe a gyalázatosan hamis világba.

Tóth János

Nincsenek megjegyzések: