2013. szeptember 7., szombat

Nincs bűnöm, tudom!




Mondd, bűn e az, hogy átölelni vágytam
fát, mezőt, fényt, mi ébredést hozott?
Elgyötört testemben a lélekszárnyam
béklyót lerázva, kitárulkozott.

A vélt világot most valóvá teszem,
hanggá hízok halottnak hitt csöndből.
Nézd, varázsütésre mozdul két kezem,
nem rajtam áll, irányítják föntről.

Mondd, bűn e az, ha szépért sír a lélek,
s mint koldus, szívet bír dobogásra?
Célszalagot feszít ernyedt testének,
Úgy kér ajkat, zengő dalolásra

Oly mély a kút, s én a peremén állok.
Istent hívom, hogy kicsit segítsen.
Hihetetlen, mégis zuhanni vágyok,
hogy lent a víz magamra terítsen.

Mondd, bűn e az, ha széthullik az énem,
és virágporként hordja szét a szél?
Nem szégyen ám, de nem is dicső érdem,
ha ösztön, s tudat párhuzamban él.

Ki kér, s aki ad, bűntelenek azok.
Vétkesek Ők, ha mástól veszik el,
mint virágtól, az élősködő gazok
a fényt, mely akkor hiába ölel.

Mondd, bűn e az, ha meglopom az álmom,
hogy adjak én, ki arra rászolgál?
Ha esőt szórok szét szivárványágyon?
míg más, csak üres szívvel álldogál.

Millei Lajos

Nincsenek megjegyzések: