2013. június 16., vasárnap

Visszaeső




Hol járunk már, ki tudja rá a választ,
te ott, s én itt a sorstól nem eresztve,
hittük, az elme józanul kiválaszt,
s hogy égi ujjak fonhattak keresztbe
azon a hosszú délutánon,

s most itt ülök, papírnak, tollnak adnám
hűlt álmaim, szerelmem horpadt hantja
virágtalan, gazos, és úgy virrad rám
ahogy a hajnal éle elmúlatja
kocsmaszagúra hányt magányom.

Megint esik. S ez úgy alányom.

Hepp Béla

2 megjegyzés:

Summer írta...

Az utolsó sor nálam mindent vitt, Béla versében. Nagyon átjön az az érzés. Köszönöm, hogy olvashattam (itt is)!

Zsu

Vörös liliom írta...

Igazi gyöngyszem, ugye? :)