2013. június 16., vasárnap

Menekülnél vissza




Nincs boldogság. Csak boldog percek vannak.
Mámorból születtek, s mind csöndbe fúlnak.
De míg benned élnek, mint repcemagvak
szárba szökkennek, s aranytűzzé gyúlnak.

Lángjuk szent láza fellegekig emel,
mindig többre-vágyó lelked mosolyog,
s egyszer csak, mint álmodban, úgy zokogsz fel.
Hiába szöknél. A vén idő forog.

Lezuhansz. Kettétörsz. Százszor jobban fáj,
hogy jelened újra józan és rideg.
Menekülnél vissza, de a sorshomály
utadat állja. Létezel. De minek?

8 megjegyzés:

Summer írta...

"Menekülnél vissza, de a sorshomály
utadat állja. Létezel. De minek?"
Fájdalmas vers. A végén a kérdés gondolkodásra sarkall.
Én úgy gondolom, hogy amíg meg nem ismerjük a fájdalmat, addig a boldogságot sem, hiszen e kettő nem létezik egymás nélkül. Tehát, még ha percekben is mérhető a boldogság, annál értékesebb. Inkább legyen fájdalom és boldogság, minthogy e kettő ne létezzen, mert akkor csak kiüresedett emberek volnánk. A mélyből már csak felfelé vezet az út.

ölelésem: Zsu

hifimiki írta...

Létezel de minek
álmaid visszavisznek
a múlt forgatagába
szemeden a könnycsepp
szivárványt ragyog
s nem tudod feledni
aki elhagyott
tán még visszajön
ha akarod
a hosszú út végtelen
nincs vigasz semmiben
futnál tovább
de erőtlen lábad
a végtelen ott hagy
egyedül!

Baráti szeretettel ölellek.Miki

Vörös liliom írta...

Meggyőződésem, hogy akár egy perc boldogságárt is érdemes megszületnünk, Zsu, és ha a Sors kegyes hozzánk, és több ilyen boldog pillanattal ajándékoz meg bennünket, akkor már alázattal illik megköszönni. Egy nagyon kedves Barátom azt szokta mondani, hogy a boldogsághoz is bátorság kell. Igaza volt. Valóban nagy bátorság kell hozzá.
Köszönöm, hogy jöttél, olvastál!

Ölelésem: Dana

Vörös liliom írta...

Elakadt a szavam, Miki... annyira érezted ezt a verset. Köszönöm!

Baráti szeretettel ölellek viszont: Dana

Magdi írta...

"A szív a legfurcsább csavargó,
Ne bánjatok durván vele!
Mert ahonnan elüzték egyszer,
Hívhatják vissza bár ezerszer,
Nem látják többet sohase.

A szív a legfurcsább csavargó -
Dölyfös kacajjal elszalad,
Hogy megalázva, elgyötörve
Visszalopódzzék a küszöbre,
Hol csupa dacból megszakad."

Ölellek.

Vörös liliom írta...

Valahol egy szívnek kell lenni,
Bomlott, beteg szegény,
Megölte a vágy és a mámor
Éppúgy, mint az enyém.
Hallják egymás vad kattogását,
Míg a nagy éj leszáll
S a nagy éjen egy pillanatban
Mind a kettő megáll.

(Ady Endre: Szívek messze egymástól)

Viszont ölellek

Névtelen írta...

"Nincs boldogság. Csak boldog percek vannak.
...
De míg benned élnek, mint repcemagvak
szárba szökkennek, s aranytűzzé gyúlnak."

Kedves Daniela, én erre helyezném a hangsúlyt. Az utolsó bekezdésre.
Gyúljanak aranytűzzé, hogy néha érezhessük a perzselésüket. Mert az olyan jó...
Mert a nektár cseppenként is ugyanolyan finom.

Szeretettel: -aK-

Vörös liliom írta...

Kedves Barátom,

mindig meghat a felém áradó szereteted. Mindahányszor olvastam a verseim alatt hagyott gondolataid, Bertók László lélekrezdülése jutott eszembe:

"Sétafikálsz az utcán, s mindig jön egy barát,
és ha a kedved fogytán, ő énekel tovább."

Köszönöm a mindig kedves szavakat, a biztatást, mely hosszú éveken át arra sarkallt, hogy mindenáron harcoljak az álmaiért, és amely nélkül aligha eljutottam volna ide, ahol most vagyok. Engedd meg, hogy utószó gyanánt egy verset hagyjak itt, az hűen visszatükrözi majd szívemben dúló keserűséget.

Ady Endre:Sorsunk

Van az életben egy-egy pillanat,
Erősnek hisszük szerfelett magunkat.
Lelkünk repül, száll, magával ragad,
Bús aggodalmak mindhiába húznak.
Csalóka álmok léghajóján
A vihar szépen fellegekbe tüntet,
Míg lenn a földön kárörvendő,
Gúnyos kacajjal röhögnek bennünket.

Van az életben egy-egy pillanat,
Hogy nem várunk már semmit a világtól,
Leroskadunk bánat terhe alatt,
Szívünk mindenkit megátkozva vádol.
Míg porba hullva megsiratjuk,
Mi porba döntött - sok keserű álmunk,
Nincs egy szem, amely könnyet ejtsen,
Míg testet öltött fájdalmakká válunk.

*
Ez a mi sorsunk, mindörökre ez,
Szívünk a vágyak tengerén evez,
Hajónkat szélvész, vihar összetépi,
De egy zord erő küzdelemre készteti
Bolyongunk, égünk, lelkesedve, vágyva,
Nincs egy reményünk, mely valóra válna,
Míg sírba visz az önvád néma átka.

Szeretettel: Daniela