2013. június 9., vasárnap

A kétely árnya



Kihunyt a régi tűz, az éj ködöt szitál,
dereng a lámpafény, sötét a macskakő;
köhint a kósza szél, a fák között zihál.
Parányi most a lét, de árnya nagyra nő.

A hitre szűk e test? Avagy felold a tér?
Megáll a vén idő a járdaszegleten.
Talán a félelem szavára zúg a vér,
a lelki otthonom kis ablakát lesem.

Találgatom csupán, a béke hol lakik;
az elme nyugtalan, ha néha elmereng.
Hiába vonzaná a vágy az ablakig,
ha ott a félhomály, a kétely árnya leng.

Szilágyi Ferenc Hubart

4 megjegyzés:

Summer írta...

Köszönöm, hogy olvashattam ezt a verset.
Zsu

Vörös liliom írta...

Valódi (köz)kincs ez a vers, Zsu. Nagyon örültem neki én is. :)

pirospipacs (Nagy Ilona) írta...

Kétely... Örökös lakónk, amely "sokáig nálunk marad, de kitagadhatjuk..." Fantasztikus vers ez, minden szempontból.
Örülök, hogy újraolvashattam. Köszönöm.
pipacs :)

Vörös liliom írta...

Boldog vagyok, hogy a Te szívedet is megérintette, drága Pipacs. :) Valóban fantasztikus vers.