2013. május 20., hétfő

Vajúdó magány




Valami mély, istentelen csend
szövetkezik örömöm ellen,
s mint egy vérengző, vad szörnyeteg
tépi szét a mellem.

Nem nyílik meg a kőrengeteg.
Álom sem jön, mely hozzád emel.
Már itt zsibbad számon a neved,
ám senki sem felel.

8 megjegyzés:

hifimiki írta...

Isten szól Hozzád
- Nem vagy egyedül
Veled van
a hit s a remény
nincs az életnek
vége még megtalálod
kit keresel
csak Benne dobbanjon
az Ő szíve!

Szeretettel ölellek.Miki

pirospipacs (Nagy Ilona) írta...

Mily sokszor kevés a vágy, és a gondolat ahhoz, hogy elérhessük azt az embert, akitől remélhetjük a magány csendjének megtörését...
Megint egy őszinte kitárulkozást olvastam, mely csak a nagyok sajátossága.
Ölellek, Kisvirág!
pipacs :)

Vörös liliom írta...

Néha szükségünk van egy hangra, Istené, vagy belső hang, mindegy is, csak a fájdalmunk apadjon el általa, kedves Miki. Köszönöm, hogy itt voltál (ma is)! :)

Baráti szeretettel ölellek: Dana

Vörös liliom írta...

Minden ajtónak van zárja. Minden zárnak van kulcsa. És mindegyiket emberkéz fordítja. Furcsamód, az ember folyton a csukott ajtót bámulja, ahelyett, hogy...

Köszönöm szépen, hogy szívemig láttál ismét!

Ölellek igaz szeretettel: Kisvirág

Névtelen írta...

Már a cím is idevonzott, és a többiben sem csalódtam. Tömör, két versszak, de minden benne van, aminek csak kell. Nagyon átjön az érzés!

ölelésem: Zsu

Névtelen írta...

"Már itt zsibbad számon a neved,
ám senki sem felel."

Kedves Daniela, saját szavaiddal élve: "Furcsamód, az ember folyton a csukott ajtót bámulja, ahelyett, hogy..."

Mennyire igaz ! Lehet, hogy csak le kellene nyomni azt a kilincset ?...

Örülök, hogy egy újabb gyöngyszemet olvashattam.
Szeretettel: -aK-

Vörös liliom írta...

Egyre inkább kedvelem ezt a versformát, Zsu. Keveset beszélni, mégis sokat mondani. Köszönöm, hogy olvastál, és örülök, hogy tetszett. :)

Ölelésem: Dana

Vörös liliom írta...

Az a baj, kedves Barátom, hogy mindenki arra vár, hogy a majd a másik lépjen, hogy valaki végre nyomja már le azt a bizonyos kilincset, ezért van az, hogy az ajtó többnyire csukva marad. Igazad van, néha nekünk kellene kilépnünk, hiszen a különbség az ember és a huzat között éppen az, hogy míg a huzat csak becsukni képes, az ember kinyitni is képes az ajtót. :) Van, hogy egyszer csak kilép az ember saját börtöncellájából, és rácsodálkozva a világra azon mereng, hogy hogyan is volt képes annyi éven át élni remeteként. Csak az első lépés nehéz...

Köszönöm a mindig kedves és értékes gondolataidat!

Baráti szeretettel: Dana