2013. április 1., hétfő

Hajnaltól... hajnalig



Szükségem van Rád Szívem. Talán jobban is, mint
gondolnád. A létnek szüksége van fényre, oxigénre,
hogy élet legyen. De nekem Te magad vagy az élet!
A szerelmed az, ami éltet, mosolyod pedig a fényem.
Szinte újra gyermekké váltam, aki hisz a csodákban.
Ami nem három napja tart, még csak nem is három
napig! Hanem egyik hajnaltól a másikig, de minden
egyes napon. Ha jó éjt kívánsz, én már akkor várom
ahogy még félálomban talán, de csókreggellel vársz.
Határtalanul hálás vagyok jó sorsomnak(?), Istennek(?),
mert ismerlek, mert szeretsz, és viszont szerethetlek.
Mondják bár, de nem igaz, hogy csodák nincsenek!
Most egy délután jutott eszembe, az erkélyen, Nálad,
ahogy ott ültél szemben, lehunyt pillákkal csendben.
Néztem gyönyörű arcod, ahogy beragyogta a fény,
és oly gyönyörű voltál! A legszebb nő, kit ismertem.
A szellő játszott rőt hajaddal, megsimogatta arcod,
elmosolyodtál, tudtad hogy nézlek. Aztán engem
simogatott a hangod, ahogy szinte súgtad: szeretlek!
Ez a szó, ez a zene lett a legszebb szimfónia bennem.
Lábunk alatt a Liget… Madárdal, játszó gyereksereg…
A fákon madarak daloltak önfeledt éneket a világnak...
Bennem is valamiféle dallam járt, boldog, vidám dal
arról, mennyire jó Veled, és mily végtelenül imádlak.
Aztán kinyílt a szemed lassan, mintha két fénylő
csillag gyúlt volna a sötét égen. Úgy néztél rám,
hogy bár ajkaid mozdulatlanok voltak, tekinteted
mindent elmondott, ahogy megsimogatott némán.
Néztem a szád, ívét, puha bársonyát, csókod vágyva
Ujjaink összefonódva, mint vén fák gyökerei talán
épp a Ligetben, felálltunk, egymásba olvadt ajkunk…
E csókban ott égett szavunk: szükségem van Rád.

Káli László

Nincsenek megjegyzések: