2013. február 10., vasárnap

Ott állsz...


Ott állsz az úton, így idéz
belül a balga képzelet,
szivárványhídon menni kész
lidérc, és mennék én veled,

és kérőn nyújtva karjaid
szemedben még a dal csal úgy,
ahogy az álmom elrepít
mindent feledni; csak aludj.

S én álmaimba rejtem el
szívem merengő ritmusát,
szirénem halkan énekel,
s hagyom, belülről mint mos át

az út, a fény... a dal felold,
könnyű vagyok, feléd lebeg
e fáradt, szürke párafolt
eloszlani. Nem értelek...

s te egyre messzebb, messze vagy,
a kín feszíti végtelen
világaim, és cserbe' hagy
a józanság, az értelem,

kapaszkodom, te csalsz megint
vérezni, törni kart, bokát,
igézetedre bízni mind,
s nem hinni el, hogy nincs tovább...

Hepp Béla

2 megjegyzés:

pirospipacs (Nagy Ilona) írta...

A vágy a boldogság iránt sosem múlik el bennünk...
Ez a vers megint egy gyöngyszem, kézen fogja az olvasót, az pedig követi, ellenállás nélkül. :)
pipacs :)

Vörös liliom írta...

Néha óriási falakat építünk magunk köré, drága Pipacs, és saját magunk ácsolta, egyszemélyes cellában élünk évekig, de szerencsére, tudat alatt becsempésszük magunkkal vágyat, csodaszép álmokat, s reméljük, hogy a bennük rejlő erő, felmorzsolja majd ezeket a kőfalakat. Van, hogy sikerül.:)

Valóban nagyon szép, sokat mondó ez a vers. Sokunk helyett szól...

Puszillak: Dana