2013. február 17., vasárnap

Sötétben állunk néha, magunk se tudva, hogy kerültünk belé. Csak meresztgetjük a szemünket, csak tapogatódzunk, bizonytalankodunk. És a szívünk hüledez. - Merre? S véljük, hogy semerre. Csak tapogatódzunk. Lépünk. Meg-megállunk. Fejünk felett talán kőszikla csügg? Lábunk előtt talán farkasverem vagy szakadék tátong? Talán kígyóra lépünk? Szívünk remeg, mint a nyárfalevél. - Istenem!... De mennünk kell, hogy kijussunk valamerre. Hát lépünk, bizonytalankodunk tovább és tovább. Az iránytalanságban. Vakon. Dermedezve. Tapogatódzva. Szemünket olykor könny önti el. Szívünket olykor elszorítja az aggodalom. Aléldozunk. - Hova jutok?! S nem érezzük a sötétségben, a bizonytalanságban, a veszedelmek között, a Halál el-ne-csússz ösvényén, nem érezzük, hogy egy láthatatlan jóságos kéz van a kezünkön. Vezet.

Gárdonyi Géza

4 megjegyzés:

Névtelen írta...

Egyetértek Gárdonyi Gézával, valóban van egy kéz, egy olyan láthatatlan kéz, amely a legnehezebb helyzetekben is segít.
Zsu

pirospipacs (Nagy Ilona) írta...

Ó, milyen tökéletesen fogalmazta meg nagy írónk. Ebből is látszik, hogy a korokkal együtt semmi sem változik, csak mindig más éli meg ugyanazokat...
pipacs :)

Vörös liliom írta...

Nem egyszer éreztem, hogy segít valaki... egy láthatatlan kéz, egy angyalszárny, nem is tudom mi volt, de nem is lényeges, a lényeg, hogy érzem. :) Örülök, hogy olvastad, Zsu. :)

Vörös liliom írta...

Hasonló dolgokat élünk meg sokan, drága Pipacs, csak nem mindenki veszi észre, mennyi párhuzam van a sorsunkban is. A minap találtam egy Arany János verset, és megdöbbentem, hogy az én érzéseimet tudta leírni valaki száz évvel ezelőtt. Örömmel tölt el, hogy olvastad ezt az írást (is).