2013. február 17., vasárnap

Ami hiányzott



Valahogy az a régi öröm hiányzott igazában!
Kacagásod hangja, amely hullámzott, áradt
felém, betöltve harmadik emeleti szobádat,
aztán kiszaladt az ajtó résein, a lépcsőházban
futva a liget fái közt cikázva, rohant a világba.
De nem világgá futott persze, hiszen pár perc,
és megint ott táncolt az ágy és asztal között,
aztán a tükörnek ütközött, egy lapáttal rá tett,
egy pillanat alatt az erkélyen termett, és már
ott hintázott az ég alján. Holott, úgy igazán…
Nem is hagyta el szád szegletét talán. Ez volt,
ami úgy Isten igazából hiányzott. Meg aztán…
A csókod.. az ölelésed, finom puha érintésed,
bőröd bársonya, arcomba omló hajad selyme…
Napestig sorolhatnám, de minek is? Hasztalan,
hiszen, hogy „Te magad”, mind ott van benne.!
Meg még az a régi bánat! Az is hiányzott!
Ahogy néztem utánad, a távolodó vonatot,
és amikor szívembe mart veszett hiányod!
De hogy előtte! Amikor még ölelt karod,
és szorítottalak úgy, hogy már szinte fájt,
olyan szorosan, mint aki önmagát szorítja!
És égő csókod, melynek lángtüze számon
izzott, mely örökkön ég, soha nem boríthat
hamu vagy pernye. Na igen, persze, persze!
Hiszen akkor még tudtam, csak pár percre,
órára választ el a távol. és nem örökkön tart
zsibbasztó hiányod. Ha csak ez a bánat lenne!
De látod, mégiscsak úgy van az Szívem,
hogy amit egymásnak teremtett az Isten,
az előbb-utóbb, de végül is mindenképpen
hiánytalanul együtt lesz majd minden.

Káli László

2 megjegyzés:

Névtelen írta...

Köszönöm, hogy olvashattam ezt a verset, jó volt olvasni!
Zsu

Vörös liliom írta...

Őszinte szívhang ez, Zsu, a lélek megannyi arcvonását megmutatva, saját legmélyebb érzésein keresztül. De hát, akinek van füle, hallja.
Köszönöm, hogy olvastad! :)