2012. december 29., szombat

Gránitpilléreken




Híd vagyok. Volt és volna között.
Alattam sok rég szőtt álom szalad.
Sok zsoltárütem visszhangja mögött
még hallom, ahogy elönt a salak

minden vágyat, reményt, életörömöt,
majd lábam elé holtan hullanak.
Én maradok. Volt és volna között.
Célomat az Isten tudja csak.

Visszfény



Aki méltó, - magában hordja
a szépet s az álmélkodást,
tulajdon visszfényét ragyogja,
magától kér feloldozást.

Aki méltatlan, ki e földi
lét törvényének rabja csak,
magában nem tud tündökölni,
s lerogy saját súlya alatt.

De fölkél, ha más terhe nyomja-
- emeli vállát -
s szárnya nő.
Szerelmét lánggal lobogózza,
s megőrli szívét az idő.

Garai Gábor

Emlékkönyvbe



Nem, nem ígérhetem neked,
hogy szóból házat építek -
mért óvnának a forgatag
idő elől papír-falak?

Ígérem inkább szememet,
járd be a belső tereket,
s körültekintve hallgatag,
a sejtfalakra írd neved -
a sejtfalakra kéne késnyi
emlékedet némán bevésni,
s ahol dobog a kupola,
a szív sötét tábláira -
ne bánd, hogy múló, romlatag,
hadd dőljenek csak a falak,
mi emberben legmakacsabb,
én azt ígérem néked inkább:
fehéren lent a föld alatt
emlékeznek a csontjaim rád.

Nemes Nagy Ágnes

Ajándék



Ágyunkban tested szorosan átölelve érezni,
hogy ÉLEK, s ezt nem álmodom.

Farkas István

Miért, ha nincs kinek?



Kicsiny csodák, lelkemben rejtező
alighogy élők, csöndes hervadók
ti, búm aranyborába részegűlt
titokvirágok, kertem árva népe:

gyöngéd borúlat, bíborló öröm,
egy hangra szívig összerezzenés,
egy hajrahulló hűs kéz enyhe láza,
egy szemsugárban ébredő világ,

s ti szók, becézve búgó gerleszók,
vágyam szelíd, könnymarta, gyenge hangja, -
miért hurcollak fojtó némaságban
a Hallgatag Szerelmek vándorútján?

Ó gerleszók s ti mind, gyöngéd csodák:
igéret és remény virágai,
miért születtek életért esengőn,
miért virúltok, hogyha nincs kinek?

Lányi Sarolta

Mindent megpróbáltam



Most már igazán mindent megpróbáltam,
fáradt vagyok és nem megy tovább.

Hatalmas Szépség-tömbök görögnek át
a lelkemen a reggel frissharmatú mosakodásában,
fényesen, csillagszórósan, tűzijátékosan hömpölyögnek.
Utánuk rohanok, alájuk fekszem, tépem, cibálom őket
s ha végül verejtékesen tenyerembe nézek,
amelybe bele akartam szorítani
mind a fénycsodákat:
csak vér, sajgó sebek
s hozzátapadva pár parányi porszem.

Aztán gyönyörű fellegeket, buborék-városokat
akarok fújni szivárványos költemény-párákból,
ahogyan Ő teszi, a Titokzatos.
De ha tele lélekből fújok,
szemdagadásig, érelpattanásig,
ha minden vér az arcomba szökken
és nyomorult tüdőm fújtatva és sípolva
torkomba buggyan,
akkor sem tudom belelehelni a Szépet
félszavamba se, –
a Szépet, amely pedig van valahol,
talán a mellemben, talán nagyon messze.

Hát most már fáradt vagyok,
izzadt, reszkető,
kétségbeesetten szomorú.
Leroskadok. Vérző tenyerembe rejtem
eltorzult arcomat.
S fent az égbolton vonalak sejdülnek,
szem, száj, fül, orr, gigászi arc
és csöndes gúnnyal mosolyog.

Dsida Jenő

2012. december 23., vasárnap

Nem volt még...




Nem volt még lélek olyan hitehagyott,
nem ringott még a sors szikár kebelén
annyi árva, szegény, bús kitagadott,
mint ma, e komor szeretet-ünnepén.

Nem volt még annyi megszakadt szívín,
unni való álság koldus vásárokon,
s nem fojtogatott még az esthajnali kín
annyi zokogást, mint most, karácsonykor.

S nem gyötört még annyi fájó, tompa gond
emberálmot - vígságot hazudván,
régen ez az új álmok hava volt,
ma vajúdó vágy sóhajt úri javak után.

Mégis mennyi talmi kincs, mennyi silányság
födi be a varázst, a valódit itt bent,
ily szeretetre éhes nem volt még a világ
azóta, hogy zsibvásáron árusítják Istent.

Van a fenyő...

Egy fa a sok közül, ami azonban más, mint a többi. Mert jelképpé vált. Mert azzá tettük. Jelképez egy ünnepet, egy napot, egy érzést. Üzen. Egész évben üzen. Üzeni a karácsonyt, a szeretetet, a békességet. Amikor ránézünk, a karácsony jut eszünkbe. Fenyődíszekkel, vásárlási lázzal, izgalommal, ajándékokkal, lakomákkal, rokonlátogatással, beszélgetéssel, mosollyal, békességgel, és sokszor békétlenséggel is. Amikor nyári kiránduláson megpillantjuk, ez jut eszünkbe. A karácsony. Ami egy nap a 365-ből. Ám a fenyő mást is üzen. Örökzöldjével üzen. Üzeni, hogy a karácsony nem csak egy nap, nem lehet csak egy nap, nem múlik a 24. óra leteltével. Mert a karácsony egy érzés. A szeretet érzése. És ahogy a fenyő zöldje örök, úgy a szeretet is örök. A szívünkben is az. Az kell, legyen. Erre figyelmeztet a fenyő. Egész évben, minden nap. Így válik, így válhat minden nap karácsonnyá. Erre emlékeztet a fenyő.
Szíved örökzöldje. 

Csitáry-Hock Tamás

Két apró szempár



Olajlámpa pislog a szobában,
Elmerül a néni fájdalmában.
Két kis szempár ragyog emlékében,
Kis csillagok a nagy szegénységben.
Ó ha akkor bátor lettem volna,
Szívemben nem szomorú dal szólna,
Míly gyöngéden dajkálnám el őket,
S megkímélném, óvnám a szülőket.

Hideg tél volt, havas idő járta,
Két leányka a Jézuskát várta.
Ház tetején egy kis veréb fázott,
S bent a házban...hát úr lett a láz ott...
Meleg kályha jaj de jól jött volna,
...a távolban mintha harang szólna...
Szól is, zeng is, lelkeket felrázva,
Térdre hullnak a szegényes házba.

Kis Jézuska, irgalmazz meg nékik,
Kicsik még, a halált úgysem értik.
Hadd lehessen két karom a jászol,
Öröm nap van ma, senki sem gyászol...
S míntha rögtön melegebb lett volna,
-úgy tűnt mintha két kis angyal szólna:
Jaj, siessünk! Szentmisére hívnak!
S lázrózsáik halványabban nyílnak...

Kéz a kézben mosolyogva mentek,
Énekelve, mint égben a szentek.
A viharfelő hirtelen szét vállott,
S egy szép csillag az égről leszálott.
Ó ha akkor bátrabb lettem volna,
A csillagot átöleltem volna,
Odaadtam volna jó anyámnak,
Hadd örüljön ő is Jézuskának...

Évek múltak, a lánykák felnőttek,
De lélekben dajkálom még őket...
Hideg tél van, havas idő járja,
Sok kis gyerek a Jézuskát várja.
Szép gyermekem, térden állva várjad,
Símulj hozzá, s őt szívedbe zárjad,
Dalolva járj, örülj a madárnak
S ajándékozd lelked Jézuskának...

Gligorics Teréz

Karácsonyváró



Úgy olvadt össze kinn a téli ünnep
fehére, ahogy a régi múltba tűnnek
a csengős december álmai. A holnap
kedvére hallom, már angyalok dalolnak,

vagy csak bennem kel most életre a kánon
túl ezen a fáradt, elrekedt világon.
Jó ez így. Hallgatom tágra nyíló hitben
ahogy hullámokban önt el újra itt benn,

kórus, hol dübörög, hol lágy gyermekhangon
csal, hogy ezt a békét, ezt nem kell feladnom,
–maradj még– ringat egy halkan omló szólam
mintha rám figyelne. Itt maradok, jól van,

nem vágyom kilépni, néhány hosszú percen
illatok ölelnek, gyertya lángja sercen,
arcokat látok, és új fényt a szemekben,
köröttem van mind, akit valaha szerettem,

föl még, föl, hadd szálljak kicsit túl a léten,
hátrahagyva, amit valaha is féltem...
s aztán a csend. Lassan elhal benn a dallam,
talán itt van még a hófehér falakban;

most egyszer-lesz-karácsony lomha csendjét
villantják rám a szürke konyhacsempék.
Megtépett lelkemet gyógyítani hívlak,
jönnöd kell, világíts, betlehemi csillag.

Hepp Béla

2012. december 16., vasárnap

Áldom a sorsot




Köszönöm te Édes, Büszke, Drága,
hogy emlékeinket nem tiportad szét,
hanem mint magvat a barnuló barázda
óvod múltunk minden becses percét.

Köszönöm, hogy legigazabb voltam,
és legszentebb asszonyaid között,
s hogy magam ácsolta gyalázatomban
lehettem kevés, ám tiszta örömöd.

Köszönöm, hogy nem büntetsz utálva,
mert szépbe szőtt hited derékba törött.
Ha ringattalak álom-babonákba,
magam is hittem, a boldogság örök.

S végül áldom a sorsot, mert kegyes,
hisz ragyoghattam lét-eged felett,
s bár sokan mondták, hogy nem érdemes,
csökönyös önkénnyel szerethettelek.

Azért szeretlek Anna...



Azért szeretlek Anna, mert nagy emlék,
A tünde múlt örök hárfája vagy,
Mert fölzokog egy szép, bús végtelenség,
Ha visszazendül távozó szavad.

Azért szeretlek Anna, mert veled kerestem
A májuséj kárpitján csillagot,
Mely őszök őszén és dermedt telekben
Fiatal lánggal ott tovább ragyog.

És tündököl egy messzi szerelemre,
Mely győztesen zeng sors és sír felett
S elmúlt kezek búcsúzásán merengve
A szűz magasban fénye megremeg!

Juhász Gyula

Semmiért egészen


Hogy rettenetes, elhiszem,
De így igaz.
Ha szeretsz, életed legyen
Öngyilkosság, vagy majdnem az.
Mit bánom én, hogy a modernek
Vagy a törvény mit követelnek;
Bent maga ura, aki rab
Volt odakint,
Én nem tudok örülni csak
A magam törvénye szerint.

Nem vagy enyém, míg magadé vagy:
Még nem szeretsz.
Míg cserébe a magadénak
Szeretnél, teher is lehetsz.
Alku, ha szent is, alku; nékem
Más kell már: Semmiért Egészen!
Két önzés titkos párbaja
Minden egyéb;
Én többet kérek: azt, hogy a
Sorsomnak alkatrésze légy.

Félek mindenkitől, beteg
S fáradt vagyok;
Kívánlak így is, meglehet,
De a hitem rég elhagyott.
Hogy minden irtózó gyanakvást
Elcsittithass, már nem tudok mást:
Mutasd meg a teljes alázat
És áldozat
Örömét és hogy a világnak
Kedvemért ellentéte vagy.

Mert míg kell csak egy árva perc,
Külön; neked,
Míg magadra gondolni mersz,
Míg sajnálod az életed,
Míg nem vagy, mint egy tárgy, olyan
Halott és akarattalan:
Addig nem vagy a többieknél
Se jobb, se több,
Addig idegen is lehetnél,
Addig énhozzám nincs közöd.

Kit törvény véd, felebarátnak
Még jó lehet;
Törvényen kívűl, mint az állat,
Olyan légy, hogy szeresselek.
Mint lámpa, ha lecsavarom,
Ne élj, mikor nem akarom;
Ne szólj, ne sírj, e bonthatatlan
Börtönt ne lásd;
És én majd elvégzem magamban,
Hogy zsarnokságom megbocsásd.

Szabó Lőrinc

Mesélő könnyek





Néma fájdalmam
elmesélik könnyeim
tanuld a szemem

Kun Magdolna

Szívek messze egymástól



Valahol egy bús sóhaj szállt el
S most lelkemen pihen,
Valahol kacagás csendült most
S mosolyog a szivem.
Valahol szép lehet az élet,
Mert lány után futok
S valahol nagy lehet az átok,
Mert sírni sem tudok.

Valahol egy szívnek kell lenni,
Bomlott, beteg szegény,
Megölte a vágy és a mámor
Éppúgy, mint az enyém.
Hallják egymás vad kattogását,
Míg a nagy éj leszáll
S a nagy éjen egy pillanatban
Mind a kettő megáll.

Ady Endre