2012. november 24., szombat

Lélekrácsaidon túl mit látsz vajon? Mersze-e egyáltalán túlpillantani azokon, vagy félsz, hogy a mögöttük izzó fény - mely úgy parázslik, akár a homokszemek a pálmás Líbia szomjas sivatagján - megvakítja az örök sötétséghez szoktatott szemed? Félsz a szabadság illatától? Akkor maradj mozdulatlan, és élj rabként ott, ahol színház, cirkuszi játék soha vágyra nem izgat, és hallgasd életed végéig vádoló tudatod zsörtölődését, amely egyre inkább az öregek zsémbelődő szitkára hasonlít. Megérdemled.

Szemben önmagammal



Az óra értelmetlenül ketyeg,
vagy jobb nem érteni szavát?
Hazajövök, majd ismét elmegyek,
mint aki elkerülné önmagát.

De csak egérút, percnyi menedék,
hiába megyek, állok, vagy ülök -
tudom, hogy utolér s elémbe lép,
ki elől oly buzgón menekülök.

Egy másik én közelg. Nevetve gáncsot
vet, felállít s szemembe néz...
Vállamra üt s kiált: "No, most oldj láncot,
most menekülj előlem szép vitéz!

Nevess, fitymálj le mindent, most tagad meg,
mint mikor megszöksz tőlem, hűtlen eb.
Nézz arcomba, lásd meg magad, szakadj meg,
hogy aztán később egyre hűtlenebb

szökéssel kezdhess legénykedni újra
s könnyen felejtsd igaz arcképedet -
omló csalitba, könnyű percbe bújva,
mint eretnek tagadd meg létemet!"

- Nem merek ránézni. Arcom takarva
szemem lehunyom és elsápadok -
de tetszik-nem, akarva-nemakarva
meglátom őt és már nem lázadok.

Ó mily üres és messze arc! Kietlen
lélek, mely épp hogy ismerős...
Ő érkezett, kit sohasem szerettem,
a reménytelen gyáva gyenge hős!

S mielőtt megszoknám, már elhagy engem
- volt itt, nem volt itt? - boszorkányosan...
Mint szú a bútorban, a végtelenben
úgy percegek tovább magányosan.

Kelen László

Hazug a szél szava...




Látod, ma megint minden olyan szerteszét,
csak a szél kotor és motoz az ablakon,
úgy vagyok, mint ki elhagyta a jegyzetét,
hiszen csak mélázok a ködös holnapon,

de majd paplanomba bújok, hogy ne fájjon
ez a semmitmondó, tündöklő éjszaka,
mert nem nekem csillog, csak játszik az ágyon
a hold sápadt fénye, s hazug a szél szava…

Nagy Ilona

Élni?



Élnék, csak tudnék egészben élni,
Nem perceket, mik feltámadnak itt-ott.
Fényben mutatnak pár éjfélszinű titkot
S ellobbanón nem tudnak újra égni
S eltűnten, eltagadják magukat.

Örök ha volna tisztánlátásom
S meddig? s mirét ? s hogy? újra kérdenem
Mindig nem kéne és eszméletem
Fel nem horkanna gyakran: sirom ásom!
Mert tudnám: csakis erre visz utad!

De szörnyű felriadni rémülettel
S szerelmet vallani utána, elcsitultan;
Majd hallani: a lelked ujra készületlen!

S várnod az új mementot, félve, dultan -
És enned, innod közben, űzni dolgod
Mig, hogy utadra menj
(Nem akarva, de törve, megfásultan, elbutultan)
Sarud megoldod.

Peterdi István

Szív a szívért





Minden lopott perc
egymásra gondolásunk
szerelmünk védi


Kun Magdolna

Jöhettél volna...




Jöhettél volna örömben, gyönyörben,
Mint a virradat,
Sokszínű boldogság ernyője alatt.
Jöhettél volna kacagó csengőkkel,
Kendőkkel, lengőkkel,
Könnyedén repülve fehér utakat,
S már elmultál volna,
Mint a virradat.

De könnyekkel jöttél, szomorú dalokkal,
Mint a szürkület,
Mint felhők, úgy jöttél, kik a hóra hintik
Bús sötétjüket.
Botorkálva jöttél szived lámpásával,
Ezer seben által, ezer jajon által,
Által ezer seben, és ezer jajon,

És örök maradtál, mint a fájdalom.

Falu Tamás

Ott...



Ott, ahol az ég és föld
forrón öleli át egymást
s a tegnap sietve eltalpal,
köt majd békét létem a holnappal.
Talán akkor a hajnal
nem szívemből hasad,
a reményről lehullik a lakat,
s a frissen hullott harmat
eloltja a tüzet,
melyet szerelmed gyújtott bennem
s én őrült kacagással zengem,
fényed éhhalált hal,
s ó, mily lángolással
várom azt a végső sóhajt,
mely egy marék földet dob
majd üszkös emlékedre.
Mély az emlék medre...

Gligorics Teréz

Beteg szívemet hallgatod



Téged keresve útján, harcán,
Milyen bátor, erős szivem volt,
Milyen muzsikás, milyen harsány.

Milyen beteg most, milyen vásott:
Dobbanását nem tartja más, csak
Te nagy, szerelmes akarásod.

Ha még egyszer vadul fölzengne,
Himnusza a kíné, s a kéjé,
Himnusza a himnuszod lenne.

Himnusz, hogy mégis rád találtam,
Nagy vétkekkel, nagy kerülőkkel,
De élve és nem a halálban.

S mindent megér, ha csak egy óra
Dalolta el dalát melletted
S nem nyílhat a szám átok-szóra.

Beteg szívvel, istenes ember,
Vallok neked, im, kicsi párom,
Áhitatos, bús szerelemmel.

Ne hallgasd rossz, beteg zenéjét,
Jó a szivem, mert benne vagy te
S sziveink az órákat éljék.

Ady Endre

Mint



Az idő mindig elvesz belőlünk valamit.
Szemünkben óceánok csendesednek,
kőarcú angyalokkal beszélgetünk,
idegenként sodródunk a nemlét felszínén,
szívünkön ordító kráterek, alvó hegyek.

Hűvös kezek simulnak ránk,
mint egy születés, mint a halál...
a köd, sűrű fátyolként ereszkedik
a földre. Nincs magasság, nincs híd,
se apád, se anyád…- ordít a mélység,
csak rideg túlpart, és a valóság.
Te és én. Szádról olvasom a jövőt,
arcodról a jelent. Összekulcsoljuk
ujjainkat, a hajnal elé térdel velünk a szó,
mintha imádkoznánk, mintha…
de csak üres szavakból ír holnapot
az érzés, hisz ami tegnap még
vers volt, mára rímtelen fattyúsor.

Elképzelt mesékből újtavaszokat
rajzol szemünk mögé a világ,
lombtalan fákat, napzuhanásokat…
de szívünk helyén csak álommá szőtt
pókhálót rezget az őszi szél,
s közben összeszorított foggal,
mint egy születés, mint a halál…
hátat fordítunk a zajongó világnak,
mert ez már nem a mi mesénk.

Hang lobban fel a horizont peremén,
de hiába bomlik milliónyi fényre a Nap,
hiába lesz bábból született pillangó.
Ma minden tévedés. Az álom, a tegnap,
az érintés. A két arc közt zuhogó eső,
a két száj között lebegő sóhaj.
A hit fáradtan ráhull az ősz tenyerére,
és a hallgatás hozzá gömbölyödik,
ami zaj is lehetne…

Konokul gyűrődik felettünk
a novemberi alkony,
felhők közé rejtőzik a szerelem,
mit a reggel karjában hagytunk.
Megszelídített ölelésből szakad ki
az érzés, a fákra kúszó jelek
hideg telet suttognak,
mint a csupasztestű madarak,
mikor felfele zuhannak...
Hallgatnak a kövek alá rejtett
mindig-veled, soha-nélküled ígéretek,
lassan eltűnnek a hozzád-utak,
tőled-hidak, és csak csendesedő,
magányos éjöblök maradnak,
mert az idő mindig rohan,
és mindig elvesz belőlünk valamit…
mint egy születés, mint a halál…

Szilágyi Hajnalka

2012. november 17., szombat

El ne hidd




Mit gondolsz, mi tart minket eggyé?
Bűbáj, csók, álom, mese, fény?
Vagy hogy régi jajunk válik enyészetté,
míg mosolygunk együtt sorsunk vad dühén?

Lopott percünk, melynek örömét
magunkkal visszük a másvilágra is,
vagy a hit, a szent könnyelműség,
hogy babérág híján adatott egy fétis?

Ugyan már, kérlek, el ne hidd,
hogy szerelmünk Isten festett oltárképe,
a végzet álarccá becstelenedik,
ha nem hajtasz térdet mindennap érte.

Azt hiszed vágyad tart lelkem ölében?
Vágyad, mely eddig annyi szívért ömlött?
Bár látom, hogy most, mint tenger öblében,
a kagyló, óvnád az egyetlen gyöngyöt.

Ám nászunk addig lesz megterült asztal,
míg a bölcs Sors késztet észrevenni,
hogy nem az a tied, mit kivívtál harccal,
hanem amit táplál a törékeny semmi.

Szentségtörés




Mint első áldozásra, aki készül,
Fehér ingében sápadtan virrasztva,
Remegve, hogy nem méltó ily malasztra,
ismét rebegve boldog menedékül:

Úgy készülődtem én az életemre
S mint az oltári ostya égi izét,
Sóváran vártam első csókja mézét
Annak, ki vár rám messze, messze, messze:

Ó szent magány, szép csönd, ó szűz nemesség,
Szivem adentje, hófehér roráte
Ó áldott angelusz, ó tiszta áve!

Ó arany, mirrha, tömjén, szép gyerekség.
Jöttek sokan... de ő soha, soha!
Ó első áldozás bűnös bora!

Juhász Gyula

Magam sem értem...




Magam sem értem hogy történhetett.
Több mint húsz évet éltem
és nem vettem példát a virágoktól,
kik szép fejük engedelmesen hajtják le annak kezébe
aki értük nyúl.
És a búzakalászoktól sem,
kik érett, koronás fejük nyugodtan hajtják meg a sarló előtt,
mert tudják a rendeltetésük.
Csak a csillagokat néztem,
kik gőgösen, érintetlen fénylenek az égen
külön-külön
és ha lehullnak
nem teljesedésük, haláluk az.
A csillagokat néztem
s úgy maradtam itt
mint egy csillag
magányosan.

Szenes Erzsi



Mit meg nem adnék érted... Neked. Házat, autót, ékszereket, utazásokat, a csillagokat az égről. Mindent, amit szemed megkíván... És valóban. Érted, neked nem ezeket adnám. Csak egy "valamit". Amit nem a szemed kíván, hanem a szíved. A szívemet. Magamat.

Csitáry-Hock Tamás


Tor




Szívemen citerázik a fagy.
Kamrámban a bánat hét szakajtó...
Szűk esztendőm vajon hány marad,
ha pitvaromra nem nyílik ajtó?

Úgy élek itt bent, mint a zsizsik.
Napi betevőm keserű üröm...
Életemre a kaszás iszik,
vacsorámat vaksötétben ülöm:

Szeretni engem, ki tör falat?
Nem...nem nyílik kamrámon az ajtó..
Telünk szele magával ragad,
bőséges lesz torom; hét szakajtó!

Zajácz Edina

Szerelmed


Fehér szűzruhát öltött újra a táj,
Hóembert épít sok mosolygós gyermek.
Madár dal sem szól, fészkében tavaszt vár
a rigó, dalol ha enyhül a hideg.

Fagyosan csikorgatja fogát a tél,
ropog, reccsen már a hó léptem alatt,
süvít, üvölt, háztetőt tépi a szél,
jégcsapkönnye csüng le, el sosem olvad.

Lelkem legmélye az elemekkel küzd,
titokban már újra várja a tavaszt.
Átfújt testemet még hevíti a tűz,

összetört szívem Nálad talált vigaszt.
Szerelmed heve karjaid közé űz,
nem ereszt többé, örökké fogva tart.

Nemes István

Feszíts keresztre



Mit ér a szárny, ha nem repül,
mit ér a szív, ha nem szabad,
mit ér az íj, ha nem feszül,
mit ér a húr, ha elszakad?

Kidobva már a vén kuvasz,
nyüszít, de nem remél vigaszt,
- talán a vágy a fő ludas -
csalóka újra hinni azt.

Mit ér a hó, ha nem fehér,
mit ér, ha pelyhe szürke már,
mit ér a száj, ha nem beszél,
mit ér, ha éhe csókra vár?

Feszíts keresztre Istenem,
cibáld te szét a szívem is,
hazátlan árva mindenem,
ne hagyj a sárba engem itt!

Mit ér a dal, ha nem dalol,
mit ér a szív, ha nem szeret?
Szitálva fényt a hó alól,
takard be tiszta lelkemet.
  
H.Gábor Erzsébet

2012. november 10., szombat

Gyönyörű virág a rózsa, és az ember annyira vágyik gyönyörködni szépségében, hogy leszakítva hazaviszi. Egy-egy éles tüske tenyerében, ujjaiban ejt mély sebet, de az ember mit sem törődik a fájdalommal. Csodaszép érzés a szerelem, és az ember annyira vágyik megmerítkezni éltető mélységeiben, hogy szívébe fogadja, és attól kezdve lelkének oltárán hordozza minduntalan annak fényét. Egy-egy éles tüske elszakítja életének szálait, de az ember újra és újra befoltozza, kötözgeti, átszövögeti azt a bizonyos fonalat, mert jól tudja: a szépségnek a szenvedés szükségszerű velejárója.