2012. október 28., vasárnap

Csodáld meg Te is



Aranyló alkony fedi el a várost,
nedűjébe mártva lélekpennámat,
erdőt festek, mezőt, szép vadvirágost,
s róluk zengek halhatatlan, örök ódákat.

Ugye Te is hallod, mily csöndes az út,
mindkét oldalán ibolyák fakadnak,
szirmukra nézd, finom harmat hullt,
s lábunk előtt mind fejet hajtanak.

Csodáld meg Te is a folyón túli rétet.
Látod? Lepkék tánca karnevált rendez.
Fogadd áldását e bájos vidéknek;
szépségét igazítja szomjas szemedhez.

Pillants rá a szőke, ifjú sziklavölgyre,
hol száz madár a bükkök titkait beszélvén
bokorról bokorra szállva üdvözölte
békés sétánkat a szellős róna szélén.

Add a kezed! Nézd, elevenre vált
a tó tükrén a csend. A sás kisarjad,
s a roskadó fűzeken a vadszőlőbrokát
odacsalogatja a ránk károgó varjat.

Ne tarts tőle, sorsfüst itt nem fojtogat,
bár hallom zihálni sziklatömbű melled,
terítsd magadra a szózatrojtokat,
így azok melege teljesen ellep.

Ugye puha, finom? Mint a bodzahab,
mely ott pezseg a büszke dombtetőkön,
hol ezer buja lombkebel dagad,
majd áthajlik a mohával szőtt rönkön.

Gyere, szegődj hát lépteim nyomába,
s én eléd terítem lelkem szőnyegét.
Ó, mennyi szépet szívott itt magába,
mégsem jutott annyi, hogy csordultig beteljék.

Őszi alkonyat



Nézem a vén napot, amely a hervadt kerten
S e csüggedt ujjakon pompás aranyszint fen szét,
Ó most minden dolog oly titokzatosan szép
S magános s mozdulatlan... s az illatban s a csendben
A nagyszerű és komoly fák alatt
Sötét arcát kegyetlen és szép öklére hajtván
Szunnyad a bánatom, mint este a szfinx alján
A fantasztikus és fáradt arab.

Ó most buja mosollyal s epedve nyújtja ki
Karját jövőm felé vágyam, mint lomha szultán,
Kinek, szép háremhölgye lágy derekához nyulván
Remegnek parfümös és puha ujjai;
S míg fátylait lebontja alázattal s szelíden
S táncol előttem szűzen s mezítlen a jövő,
Fényes lombok illatja mint arany füstölő
Gőze, úgy részegít s nehéz főm félrebillen...

S egyszerre... újra oly fáradt s levert vagyok
És ébred a szivemben egy-egy bús, régi emlék
Mint ketrecben a rab vad, mely lustán s súlyosan lép
S a szeme a sötétben ijesztően ragyog...
Aztán ennek is vége... elnyúlnak a vadak,
Olykor még egynek-egynek iszonyu talpa moccan
Csendben... s én bámulok a messzeségbe hosszan
S a vén kert körülöttem egyre homályosabb...

És hanyatt terülök a fűben s csendesen
Tünődöm: van-e még az éj tág tengerében
Oly nyomorú sziget, mely oly búsan s setéten
Borong az ég felé, mint most fáradt fejem?
Ó van-e még hegy háta oly kincsrejtőn is árva
Mint dombos homlokom s csillognak e tavak,
Mik finom szépségeknek tükröt úgy tartanak
S mégis oly szomorúak, mint mély szemeim párja?...

Tóth Árpád

Őszi merengés




Mikor haldokló levelek várják
a véges lombhullást
és télre várva sírnak az egykor
délceg fák,
simíts meg kezeddel egy félig letört ágat,
s éld át vele te is az őszi elmúlást.
Mikor színtelen kép-emlékek lepik
a rozsdásodó avart
és megcsonkított gallyakból áll
a havat hozó világ,
keresd meg lelked tükörképén
azt a magányba fúlt sóhajt,
mely magáénak érzi,
az őszi sorvadást.
Ha már bús-téli érzés lesz az illanó álom
s az egykori nyárvarázs
tovasuhanó,
ne feledd soha, szirmot bont a tavasz,
de az ősz-virágtánca örök hervadó,
melyben kérésznyi életünk is
úgy sodródik el,
mint a széllel szálló lélek,
mikor menni kell,
át az ismeretlen hídon,
hol talán nincs tovább…
Hisz, ami itt marad belőlünk
az sem lehet más,
mint bakancsokkal megtaposott
levélroppanás.

Kun Magdolna

Szépség-pillanatkép! Törékeny valója a létezésnek, mely otthont, táplálékot, nyugalmat, s biztonságot keres, akár az ember… Kiszolgáltatott-sodrás, Sors-tépte jelenség sok ezer színes tollruhába bújva, de szabadon, ösztönszerűn, csöppnyi életként a Születés és a Halál sugárútján…


Rajnai Lencsés Zsolt

Menj bujaság...




Menj bujaság, te bomlott felhő, vidd zajos rimeid
Puhább falakhoz... Engem álom dobál, mint könnyü szél
Egy friss hajót... nem kell a kéj, mert sóba mártott vessző
Söpri az utat, melyen számhoz ér, 
hogy megbénitson magának...
Eredj szüzek csipőit verdesni szörnyü szárnycsapással,
Az én lelkem jó kuthoz érkezett és tisztálkodni kezd
És végre, végre hisz vasárnapot...

Menj bujaság, te sárga köd s a vágynak beteg fonalával
Himezd a többi lelkét... Engem álmok 
csigáznak fel a mennybe
S a csillagokkal busulok... Nem kell a kéj, 
mely szavak mustjából
Erjed s hazug ital lesz, mire sürü lesz és célhoz ér...
Eredj, s hol fényes szemü nőt találsz, ott jó neked,
Az én vágyam végre nem csapong, mert fészke van
És ugy pihen és ugy pihen, mint a galamb...

Marschalkó Lia

Új remény



Új ősz, újbor, új remény. (És persze, megint
egy újabb költemény!) No, nem erre a versre
gondolok persze! Ó, ily öntelt sose lennék!
Nem én! Itt hagyott szavaid jutnak eszembe.
Ahogyan a hajnalt lefestetted, egyetlen apró
harmatcseppbe megmutattad hosszú utad,
melyben a könnyekből most mosoly fakadt,
és azt, miként győzedelmeskedett a tudat:
Élni szép, élni jó! És hogy mindig van miért.
Lefestetted az ősz ezer szín tarka ruháját
szavaiddal, de valami olyan szép képben,
hogy a természet is nagyra nyitná a száját
a csodálkozástól. (És ha lenne szája éppen.)
Aztán himnuszt írtál a hajnali madárdalról!
És a holdsugárról, amely éjjel beszökött
ablakodon, és megleste lecsúszott takaród
alól kilátszó kerek vállad, majd tétován
surranjon ki a szobádból. Aztán mondtad
álmodat, mely álmomra volt szép felelet,
legyőztél hetedhét sárkányt, hogy foghasd
a kezem ezen a hűvös, kora őszi reggelen.
Ez volt a költemény, és nem az, amit én
összehordok vers gyanánt. Nincs szavam,
mely túlszárnyalná lelked tiszta szépségét.
Új ősz, újbor, új remény, és én az a régi,
aki nem csak remélni akar, de már élni!
Mert a Te élni akarásodért nekem is kell
hinni a Holnapban, s kezem kezed eléri.

Káli László

Az életem kertje




Amott az Ősznek
Kanyargós, ezer útú kertje,
Ázott levéllel bekeverte
A bércek mögől rohant szélvész.

És ott lebzselnek
Az Őszben százan és százan
Művész-búval vagy kackiásan,
Mintha az csak sétatér volna.

Járnak az őszben,
Szineit butául isszák
Szemeik a sohase tiszták,
Kik ingyen kivánják az Őszt is.

Járnak, taposnak,
Hol valaha én jártam szebben,
Az én sok útú életemben
S nem foghatok korbácsot rájuk.

Élet közében,
Halom-közében a Multnak,
Hol szélvészek ordítva fújnak,
Az én kertem mások prédája.

Október napja
Rájuk már kacagva köszönt le,
De hogy itt egy élet ment tönkre,
Mit bánják a kedves turisták?

S járják a kertem
Ártatlanul a derék balgák,
Nem tudják vagy nem is akarják,
Hogy ez: az én Életem kertje.

Ady Endre



Lám-lám, milyen szépséges is tud lenni ez a világ, csak az a baj, hogy az ember ritkán néz fel.

Halász Margit

...s egy reggel zúzmara ül...



...s egy reggel zúzmara ül
kopasz ágakon,
a szél süvít majd,
tépve álmokon,
s a levelek megfúlnak
a sárban,
de most még meleg van,
még nyár van,
élj, élj míg a napfény ragyog
fáradt arcodon,
s hogy mi lesz holnap,
azt még nem tudom,
most csak ez a perc az ami kell...
A szél is még lágyan énekel,
s vele repülök az égbe fel
mielőtt szívem megreped
a felhalmozott szeretet terhe alatt,
s a hajnal könnyekbe fojtja
majd a nyarat...
...mert holnap zúzmara ül
majd az ágakon,
s hogy lesz-e még egy nyár,
azt én nem tudom.
Jaj! azt nem tudom...

Gligorics Teréz

Szonett az utolsó virágokhoz




Sánta már a gyenge, őszi napsugár,
ködbe tört a lába, hát bicegve jár.
Fagyzugos helyen, ha rőt avarra lép,
már sziszegve húzza össze szép szemét.

Lomb alatt a fűbe hullt dió vacog,
fáznak ott a fénybe álmodott magok.
Múlt nyaruk meleg zsebébe vágynak ők,
hát begyűjti mind a csontba zárt időt.

Árnyakat kerülve langyosan simít,
szól a földre és varázsszavára majd
pár konok virág kibontja szirmait.

Tudja mind, hogy enyhe szél kevés maradt,
ám nekik gyökért adott a puszta hit:
hogy élni szép, de hullni is csak úgy szabad.

Piro M. Péter

Őszt rajzolok…




Tudod, ha festhetek egyetlenegy percet,
akkor őszt rajzolok színes fák alatt,
amiben a napfény levelet ölelget,
és még szalmasárgán ébred fel a Nap,

lábam alá avart - olyan zizzenőset -
melyben süncsaládok álmot alszanak,
arany lombesőt a kéregbarna földnek,    
mi megvédi majd a vattahó alatt,

harmatlepte gyepre bazsalikom zöldet,
hogy a lomlevelek jobban látsszanak,
fák alá terítőt, tarka-avarszőttet,
amin napsugarak festőt játszanak,

színes levelekből vidám asztalcsokrot,
álmodó sétányra barna gesztenyét,
fák alatt lapuló galagonya bokrot,
levélejtőernyőt, madárberkenyét,

őszi szélkeringőt, levelekkel pergőt,
piros padra fényt, magam mellé téged,
körénk csendet rejtő, szantálvörös erdőt…
ha megfesthetek egyetlenegy képet.

Nagy Ilona

2012. október 20., szombat

Ember vagyok



Fáradt színeiben ég az alkonyat,
villódzik, mint hattyúnyakú rozs.
Óaranya kúszik a vén liget alatt,
szemembe néz, nagyon bánatos.

Hozzám simul, majd karomba dől,
puha kendővel kitisztítom sebét,
féltőn faggatom bánata felől,
végigméregetve fakó öltözetét.

Mesélni kezd. Míg az útját járta,
mezők fölött hallgatag virrasztott,
minden lélekre szeretve, megáldva,
éltetőn sugárzó meleget bocsájtott.

Majd embert látott. A bűn avas szaga
lengett a barna barázdák fölött.
Álmok gyúltak, s lobbantak magasba,
de kapzsiság állt legtöbbjük mögött.

 Baltaél mélyült az erdők húsába,
minden csapás alatt megindult a vér,
görcsös ujjú bükkök eddigi dús ága
holtan feküdt a fadorongok tövén.

A csonkká vált erdők bokrai között
fegyver feszült vadászmarokban.
Riadt őzanya csöpp gidát őrzött,
mikor szívébe gyilkos tára robbant.

Bambusznádak fénylő kalászán túl,
hol születni szoktak a nagy tengerek,
könnyezőn, fájón a víz megmordult,
mert habjában emberszenny pezsgett.

Szemlesütve hallgatom. Annyira fáj!
Szava fojtogat, mint egy vasmarok.
Fejem búbjától, lábujjamig váj
utat a szégyen, hogy ember vagyok.


Nemere

Hallottad hangját a fenyőnek.
Mikor megrontva az erdei csendet
Húsába mart a fűrész,
Hogyan sírt, hogyan esengett,
S mikor ágaira egyenkint
Lecsaptak a fejszék.
Hogy horkant föl minden ütésre.
Elfojtva roppant keservét?

Hallottad csúf sivítását
A pöfögő, apró masináknak.
Amint a kolozsvári utcán
A lágy fadorongba vágtak
S az élő, nyöszörgő testet.
Mely gyantaszagot lehelt még,
Mint irgalmatlan szakácsnék
Apróra fölszeletelték?

S hallottad téli estéken.
Mikor odaülsz kályhád elébe
És két kezed rásimítod
A kályha langy cserepére.
Mint pattognak s sziszegnek
Az égő kis fahasábok
S füstjük kísértetként kilihegve
Mint súg-búg keserű átkot?

Nem félsz-e, gyáva gyilkos.
Ki hasznodért megölöd a szépet,
S életed nagyobb javára
Kiirtod azt, ami élet.
Nem félsz-e, egy nemerés éjjel
Hogy megindulnak a lomha
Erdők s hitvány fajod letiporják
S földöntik városaid halomra?

Sáros gyökereikkel
Megfojtják csecsemődet.
Szúrós, nagy ágaikkal
Halálba ölelik nődet
Szétrúgják pénzed és árud.
Mit gyüjtöttél s mit adtál-vettél,
S gyökeret vernek s tenyésznek
Ott, hol te bűnt vetettél.

Sárközi György