2012. szeptember 22., szombat

Ősz elé




Már itt az ősz. A táj szomorúsága
idáig jutott a ligeten keresztül,
rátapadt házunk meszelt falára,
s a mélybe tekintvén fázva összerezdül.

Valahol messze zivatar morog.
Az ég alja egy percre megkövül,
s mint ki nem ismer föl, rám hunyorog,
aztán továbbindul. Újra csönd vesz körül.

Nyírfánk borzong, mint bús nagybeteg,
panaszt hordoz szomorú szívén,
ablakunk alatt gubbaszt csüggeteg,
míg ágai közt szél sír. Őszi bús szirén.

Nekem is fáj. Megint búcsúznom kell.
Ez a nyár is hűtlen, más láb elé terül.
A nedves hideg lelkem alá fészkel,
és gyötör, mardos könyörtelenül.

NyárUtó



Lángba borul körülöttem a világ,
már nem számolom a lépéseket,
a lentek és fentek
hol távolodnak, hol közelednek.
Felhők folynak szét az égen,
kitárt szárnyakkal kőröz a félelem,
szívembe éget a Nap,
hallgató házak közt nyüszít
a bús nyári szél,
bordáim alá szorulva
a csend alvó-mozdulatlan.

Összekuporgatott álmaink
lelkünk néma Kolosszeuma.
Árad, sodródik a szó, ordít a közöny
az omladozó falakon kívül,
magányos gondolataink hideg
sikátorok közt kucorodnak.
Hiába bomoltunk ki egymásból,
éjből nappalra, nappalból éjre
most minden hasad, egymást metszi,
mint a hajnal, mikor újból és újból
megszületik…
De mi nem születhetünk újra.
Ide kevés már a térdre borult ima,
a napbanézés, a könnyű álom,
a szélhozta-vitte mondóka.
Nincs hinta se palinta, se ringató,
se apa, se anya, csak feketeszemű
álmok, felégetett hidak…
Isten kitagadott gyermekei lettünk.

Arcunkra borul az est minden átka,
elkésett szavaink fénylő kavicsok
az éjszaka háborgó tengerében.
Kívántam, csendesen magamban,
de hiába dobáltuk összes kincsünk
a jövő kútjába, túl mélyre
zuhant kiáltásunk…

Kérészéletű ez a nyár is,
fázom…
magam köré ölelem
álmaimba vetkőzött tekinteted.
Pillanatnyi védekezés az emlékezés,
a korlát mellett a szédület
szótlanul kapaszkodik velünk.

Szilágyi Hajnalka



Haszontalanságokat ne gyűjts soha! Bélyeget, gyufaskatulyát, pénzt, vagyont. Csak a szépet gyűjtsed meg magadban. A szépet, amit a szemeddel láthatsz, füleddel hallhatsz, orroddal érzékelhetsz, és ujjaid hegyével megtapinthatsz. Meg amit gondolsz olyankor, azokat gyűjtsed!

Wass Albert

Elköszönt a nyár

Erdő, most hozzád menekültem
Én, űzött szegény.
Fák, őrt álljatok körültem
És itt maradjak megkövülten
Itt pihenjek én.

Itt érjen engem ezeregy emlék
S majd egyszer Este...
Ne engedj el, ha el is mennék.
Engemet senki nem szeretett még,
Erdő, szeress te.

Lányi Sarolta


A Szajna: éjjel



Ujjait mélyébe bemártja
Páris vagy az emberi Sors:
Piros, ón, zöld, korom és sárga,
Rettenetes, végtelen ujjak
És fölzokog a Szajna árja.

Így nyulnak a lelkünk mélyébe
Titkos, nagy ujjak, karmolók.
Medrűnkben megborzongunk félve:
Rettenetes, végtelen ujjak,
És fölsirunk a süket éjbe.

Egy hidon megállok: alattam
A megkinzott Szajna zokog,
Bennen pedig egyre vadabban
Rettenetes, végtelen ujjak
Karmolnak, mint ott lent, a habban.

Ady Endre

Őszi muzsika

Színes avar takarja már
minden léptedet,
csak néhány levél zörgi
a múltemlékeket,
csak néhány szívdallam
zenéli őszi muzsikánkat,
csak az sírja el titokban,
hogy merre, hol is
járhatsz.

A tél rideg csendjében
eljössz-e majd újra,
hozol e fényt, melegedőt,
hideg vánkosomra,
hozol e majd tiszta álmot,
hópelyhekbe bújva,
ami szép mesékbe ringat,
ha túl nagy csend
honolna.

Mert a tél keményen
edzi meg a lelket,
csak az bírja dermedtségét,
kit vissza is ölelnek.

Kun Magdolna


Lomb alatt



Kora reggel óta csöndben heverek én,
balról a diófa, jobbról kiterítve
háborút ujságol a vérszagu ujság.
Keresztülsüt a nap a dió levelén,
erős ere látszik. Öreg fa ez itt, de
kemény hóna alatt meglebben egy új ág.

Nézek rá, visszanéz; kissé reszket a fa,
gyönge csúcsán gyermek szellőcske üldögél.
Fülemre fordulok és hallom, alattam
fészkében megmozdul, nőni akar s puha
földet kaparász az ezerujju gyökér
és a tücsökugrás kicsi zaja pattan.
*
Nézd, fut a rigó, fujd fel a tollát,
gyere le szellő,
már hajlik az ág,
fut a béke is, zizzen az ujság,
gyere le szellő,
dagadj viharrá,
lépj rá a lombra, szakadja le alá.

Gyere le szellő,
már hajlik az ág,
elfut a béke s kigyúl a világ.

Radnóti Miklós

Fák alatt



Kristályfénnyel
tündöklő
vénséges fák
gyökereibe
árnyékként ivódik
sújtalan testem
kontúrja.
Kortalan bájjal
múló idő
karjaiban aléltan
fekve
ágasbogas álomba
fonódik
hétköznapjaim
fakó vágya.
Dús mohaillatba burkol
átszürve pórusaimon
lélekzetnyi illatát
bódítón
az est,
míg
hosszú pipaszár lábait
pihentetve a hold
mélázik csendben
a lombkoronák
felett.

Bartha Katalin



Éjjel, amíg aludtam, történt valami: vége a nyárnak. Felébredek, hallgatom a szelet, nézem a sötétbarna lombot az ablak előtt, s nem érzek semmiféle őszi bánatot. Örülök, hogy vége a nyárnak. Örülök, hogy nem hozott semmit. Örülök, hogy nem tántorodtam meg a boldogtalanságba vetett hitemben. Örülök, hogy nincsenek többé illúzióim a megoldásról. Tessék, ősz, rajta! - gondolom. Rakd ki kellékeidet, ereszd le avas zsinórpadlásodról avítt színfalaidat, hullass lombot, nyögesd szeleidet, átkozz és temess! Üdvözöllek, tél és pusztulás hírnöke. Nem védekezem. Beleegyezem. Várlak.

Márai Sándor


Átlépett percek...


Az árnyék a fénnyel egyszer csak összeér,
egymásba simulnak, mint két nyitott tenyér,
egyetlen pillanat mit lophatnak csupán,
egyik sem maradhat - hát elválnak sután -

a holnap is megvárja a mai napot,
de rögtön elhagyja, mint szürke tegnapot,
a szél meg csak éppen érinti a fákat,
aztán tovarohan - mint akire várnak -

együtt is mehetnénk - de sosem sikerül -
hajszolva élünk és gyorsabb is egyedül,
hajtűkanyar előtt nem lépünk  a fékre,
északnak evezünk, pedig vágyunk délre,

maradni lenne jó - sodor az életünk -
rohanva szeretünk és tovasietünk,
aztán visszavágyunk átlépett perceket,
mint őszi levelek tavaszi kerteket.

Nagy Ilona


A lélek panaszaiból




Emlékeztek még, hogy ki voltam? -

Én egykor férfi-testet hordtam,
a Gyönyörűt karral karoltam,
a füveket lábbal tapodtam,
bújkáltam szemben, fülben, orrban,
fogak és íny közt nyelvvel szóltam -
egy voltam én a sűrű sorban.
Boldogtalan is boldog voltam.

Elmondanám most, mit tanultam,
amíg csont és hús közt lapultam.
S hogyan bolyongok szabadultan
a végtelenben, megvakultan.

Elmondanám, de úgy szól hangom,
oly hangon szólok, csak én hallom,
szavamnak nincs útja fülekben,
én hallhatom csak, a fületlen.

Ha szólnék szájjal s értenétek,
a halált jobban rettegnétek,
tudnátok, nincs igazabb házunk,
hűbb őrizőnk, mint húsunk-vázunk.

Mert ő a Van, ő a Valóság -
börtön az örökkévalóság!
börtön, babár cellája nincsen,
de mennyezete, földje sincsen.

Nem őriz senki, nem vágysz futni,
de mégsem tudsz kiszabadulni,
egyedül vagy, ámde magadban
nem lehetsz, anyag vagy anyagban.

Csak az boldog, ki szemmel nézhet,
ki nem ismeri az Egészet,
aki mindent részekre téphet -
ó, újuló, teremtő részek!

Ó, ész és szem, igaz Teremtő:
ez itten rét, az ottan erdő,
ez itten kék, az ottan sárga... -
aki szemmel lát, még nem látja,
hogy egy a fa és véle árnya
s az alkony, mely leszáll a fára,
hogy egy a folyó és a partja,
egy azzal is, ki vállán tartja.

Ó, színek, hogyha láthatnálak,
ó, szagok, ha szagolhatnálak,
ó, kínok, lázak, szenvedések,
ha éreznélek, szenvednélek!

Ha nyirkos ágyban tüdőm hánynám,
ujjongva, boldogan kiáltnám:
Vagyok! Vagyok! Én vagyok! Érzek! -
ó, drága kínok, szenvedések!

S te félelem is, százszor drága,
te jó bizonyság, testünk vára!
a vak halállal szembenézve,
létünk utolsó menedéke:

ha felénk már a Gyilkos intett,
felöltünk, mint a páncélinget,
fogunk vacog, vad koccanása
megannyi "nem!" "nem!": a halálra.

Ó, szoba padlóján tipegni,
ó, álmélkodva növekedni,
fogat hullatva öregedni,
világunk nap-nap megteremtni.

Megtanulni erdő, patak, tó,
tél és nyár, csillag, eső, Nap, hó...
lesni napszakok lassú táncát,
éj és nap táncos változását.

Így sírok én örök-szünetlen,
vad, olthatatlan szerelemben,
sikoltom: Csak magam szerettem,
a testet, melyért megszülettem.

Sikoltom, bár honom a semmi:
Nem, nem bírom magam feledni!
Akit a féreg-fogú föld rág,
neked sikoltom fej, kar, törzs, láb,
neked sikoltom: Nem felejtlek,
érted örök gyászban kerengek!
S legyek bár egy a mindenséggel,
a mindent legyűrő Egésszel,
nem felejtem, hogy ott ki voltam,
hogy akkor Én, Valaki voltam...

Zelk Zoltán

Megint itt az ősz!...

Megint itt az ősz!
Bánatszakállas öreg cammogó.
Most nem fáradt nyugalmas öreg úr, aranysárga őszilevélpiros:
Vad szeleket káromkodik szilaj öreg szája,
Öndühödten tépi a haját.

Avult bánatos mezők felett
Lágy napfényszeme most nem nevet,
Hideg átkos könnyei potyognak - folyton - folyton.

Önmagával meghasonlott apa,
Kinek tán megölték fiát.

Bünösen, torzul fagyátkot kiván!
Le szeretné szórni a levelet - nyárcsókolt
Szegény levelet:
Idejekorán.

Lévay István
 

2012. szeptember 15., szombat

Álmodlak

Az est elpihen hunyt pilláimon.

Fájó, fázó, beteg ez a fény,

kutak mélyéről hideg tükröt von

kék falainkra a hazajáró remény.


S míg nézem lomha járását-kelését,

valami elcsal e fonnyadt világból.

Megtalálja lelkemnek azt az apró rését,

hol beszivároghat végre némi mámor.


Álmodlak. Nézd, hogy áthat az öröm,

e forró láztól egész bensőm remeg,

tépjen hát szét mind a tíz köröm,

mint cikázó, villámos orkán az eget.


Szeress! Látod, elevenre vált

kezed nyomában az élet, az álom.

Magam mögött hagyom porszürke hamvát,

míg Te vagy az élő, szép valóságom.