2012. augusztus 25., szombat

Kőszirtmagányom

Kapaszkodnék. Ujjaim közül

mint szétomló pára, illan el a volt,

az eddigi biztos rejtelemmé züll,

és nyomában szédült, sűrű csend ropog.


A semmit markolom. Őrülten lüktet,

nyirkos faláról méreg-nedű csorog,

és úgy érlelődik körülötte körbe

kőszirtmagányom, mint gránit-kriptabolt.


Magam választottam. S ő vakon követ,

árnyékomként körém feketül,

csak ne érezném, hogy nagy tömeg

emberrengetegben vagyok egyedül.




Fényre vágyva

Sivár a lét, a lélek árva,

kapaszkodna egy fénysugárba.

Hamvadó hit tüzében égve

tekintünk ködös messzeségbe.


Keressük azt a régi Napot,

hol Isten egykor tüzet rakott,

avagy bámulunk fázva holtra,

a fagyott, ragyás képű Holdra.


Merülünk sok-sok ezer éve

egymás fakuló szemtüzébe,

míg elköltözve e világból,

sírhalmunkon is gyertya lángol.


Szilágyi Ferenc Hubart



Eltévedtem...

Eltévedtem az élet dolgai között

és most már csak az álom lepleibe burkolódzom

mint egy óriás virág szirmaiba

Akár az ópium

altató, édes méreg ez.

Az ébrenlét percei egyre fogynak

és ébren is az álom arany rózsái vannak a szememen.

A világ

mindig kevésbé szűrődik be hozzám

mint a fény

est közeledtén

a leredőnyözött ablak résein.

Észrevétlen, éj lesz nemsokára

s nem lesz belőle ébredés.


Szenes Erzsi



A remény

Úgy bánik vélem az idő,

mint anya kényes gyermekével:

ágyamra ül, ha este van

és biztat isten szent nevével.


Boldog reményeket ígér

holnapra és holnaputánra...

Kihuny a mának mécsese

s holnap már - futhatok utána...


Néha már reggel kezdi el:

hideg pénzt s forró nőt ígérget;

kicsal a párnáim közül

a szélhámos, kegyetlen élet...


S ha este ajkam harapom

s a könnytül nem tudok aludni:

oly jóságosan néz reám,

hogy nem tudok rá haragudni...


Somlyó Zoltán



Könnyekbe zárva

Az fáj leginkább, ami ki nem mondható,

amit magunkba zárunk, hogy ne sírjon a szó,

amit némán könnyezünk mindenkitől távol,

amit titokként takar egy fehérviasz fátyol.


Az fáj leginkább, mit meg sem hallanak,

amibe kimondatlanul, szívünk megszakad,

amit igazságként közölni soha sem lehet,

mert elpusztítaná az érzéseinket.


Kun Magdolna



Soha semmi sem múlik el egészen. Nem igaz ám, hogy az idő, ahogyan mondani szokták, eljár felettünk, és egy bekötött szájú zsákban magával viszi a tegnap és tegnapelőtt történeteit, illatait, színeit és formáit. Én inkább úgy érzem, hogy az, ami egyszer megtörtént velünk, az soha többé nem válhat meg nem történtté, amíg élünk, megőrizzük magunkban a benyomásait.

Kassák Lajos

Gyökérből, mint a fák...

Az éj sötétje hangtalan, a Hold is sápatag,

a kövek hátán csendesen átkúszik a patak,

csak bennem hangos még a düh, a dacos fájdalom,

kiáltanám, ha hallanád, de mégsem mondhatom…

Tudom, Apu, hisz egykoron mesélted annyiszor,

hogy van ember, ki szóval öl és nem lábbal tipor,

sőt olyan is, ki eltapos, vagy szemmel ütlegel…

- most légy erős és menj tovább, hiszen csak élni kell -


Bagoly rikolt a fán, lehúz az éjszaka,

oly gyakran érzem ezt – nehéz az éj szaga -

pedig csak élni kell és nem rettenni meg,

gyökérből, mint a fák, örökzöld fenyvesek…


Szerényebb már a nyármeleg, hisz lassan útra kel

- oly nehéz minden reggelen éppúgy ébredni fel -

aranyát gyűjti majd az ősz a vén platánsoron,

futólépésben érkezik, s köszön egy hajnalon.

Nincs semmi gond, majd összeforr bennem a gondolat,

az érzés tovább bandukol, s e perc is elszalad,

tisztul az ég, s a lámpasor széthinti fényeit,

könnyebb a lábam, tempósabbra váltja lépteit.


Galamb fészkel a fán, moccan az éjszaka,

oly gyakran érzem ezt - finom az éj szaga -

hiszen csak élni kell és nem rettenni meg,

gyökérből, mint a fák, örökzöld fenyvesek…


Nagy Ilona



A közeledő esthez

Félek tőled, közeledő est, félek puha lépteidtől,

Melyekkel sompolyogva előjössz a hegyek mögül, -

Látom, amint az utcakövek közt barnán fölszivárogsz,

Amint a tetőkön csúszol, s tenyeremből magasra rebbensz.


Aztán beléharapsz az égbe, hogy elfutja a fekete vér,

Lompos farkaddal a kéményeket ledöntöd,

S bozontos tested dagad, dagad, dagad...

S már semmi sincs, csak te vagy - te vagy mindenütt.


Félek tőled, közeledő est: mellemen érzem súlyos mancsodat,

Arcomban érzem lehelleted füstös tüzét,

S érzem szivemben csapkodva-dermesztve eleredni

Hideg esőjét a megsemmisülésnek.


S már semmi sincs, csak te vagy - te vagy, aki voltam s leszek,

Szomjas szerelmeim tebenned tikkadnak tovább,

Borús vágyakozásaim tebenned gomolyognak tovább...

Félek tőled, közeledő est, - álmatlanul kódorgó szörnyeteg!


Sárközi György



Nem hiszem el:

hogy messze fent

most igazán ott dereng, jégfényben, sötétben

az Északsark,

nem hiszem el reggel, lombos

temetőben, hogy itt most

Apám felett állok,

nem hiszem el a más ember

szenvedését,

nem hiszem el, hogy meg fogok halni


és sokszor, mikor szemben ülsz velem, drága

Barátom s beszélsz hozzám, hirtelen

nem tudom, itt vagy-e valóban,

hátha

üres a helyed és szék sincs ott és

szoba sincs körülöttem,

magamban beszélek

talán álmomban, vagy egy cellában, vagy már a

koporsómban,

vagy egyedül a semmiben

és én vagyok az egyetlen élő ember

és én magam hajtom

magam körül

a világot: halvány, örök lázálmomat

s benne téged.


Sági Márta



Asszonyi lélek

Bár véletlen hogy élsz és egykor elmégy.

Mégis, derűs volnál és gondtalan.

S az élet játékos és oktalan

És arra kényszeritett, hogy velem légy,


Ki fertőzök a szenvedéseimmel,

Ki lelkem mérgét ép lelkedbe oltom,

Az igaz eggyet hazug százra bontom

S teszem, hogy (Gyönge!) mind a százat hidd el.


Ó hogy törnél le, látom, hogy ha tudnál.

Hogy örülnél a Létnek, ellenemre,

Ha ádáz harcban, - elme ellen elme -

Egyszer, csak egyszer, győzelemre jutnál.


Így csak sóvárgva vágyódol utána.

Mint rég elképzelt, rég várt szeretőt

Epedő, lázas szívvel lesed őt

S mint könnyes lelkű asszony az urára:


Gyülölve gondolsz rám és félelemmel,

A ki a lelked zsarnoka vagyok,

Kiméletlen és rossz és elhagyott,

De gondolkodó, kemény agyú ember.


Peterdi István






Hagyd már abba. Zsákutca. Ne bujkálj a tegnapba vagy holnapba. Légy egész, boldog, tevékeny! Ma!


Szepes Mária



Az esték

S szótlan ülök csak itt az ágyon,

Lágyan fogom kicsiny kezét,

Ajkát mosolyra nyitja szét

S csókolni és ölelni vágyom...


A mécses olykor félve serceg

Szobánkra lomba csend terül

Most halk álomba szenderül

Ó, e magányos, drága percek...


Néha csak könnyre könnyet ejtek

S gyötör vak bánat és a gond,

Ám ha mosolyra nyílik ajka


S szöszke fejét ölembe hajtja,

A bánatot, mely gyászba vont

S minden gondot, mindent felejtek...


Pákozdy Ferenc



Miért búsulsz?

Mért búsulsz? Szemeid könnye miért pereg?

Mi fáj? Nézd, odakinn a zizegő, szelíd

ágak közt legyező fény kacag álmatag.

Légy hát víg, mosolyogj te is.


Oszlik-foszlik a tél, olvad a hó, ezüst

párák lengnek a vén, rest hegyek ormain

s fodros pántlikaként táncol a hűs patak.

Mért csak téged emészt a bú?


Menj, sétálj a mező földszagú útjain

s nézd némán a füzek csöpp rügyeit s a kék

égbolt fellegeit. S győzd le a bánatot,

lelked zengje be az öröm.


Hidd el, balga dolog tépni magad, hisz egy

ember semmi se itt. Fontos a földön az,

hogy az emberiség törjön előre, míg

el nem éri a végzetét.


Menj és lesd a rügyet. S majd ha kibomlik a

forró, dús tavasz, írj verset a porba, mit

széthord lágyan a szél. S mámoros orgona

fürtjével koszorúzd fejed.


Ölbey Irén


Egyedül maradtam magammal


Nem téptem magamat szét.

Hiába, így maradtam:

Egyszer egyetlen egynek,

Virágtalan, fiatlan.

A bánatok osztója

Nem osztott darabokká,

Az örömök szorzója

Nem szorzott büszke sokká.

Hajnali csillagomnak

Alkonycsillag a párja;

Mit kezdtem, befejezem

Magam, nem is sokára.

Pici kis kölykök híján

Csak könyveket faragtam,

Most gondolatok szárnyán

Fut az idő alattam.

Kék virágszemek helyett

Sötét betűkbe nézek,

Hideg lapok fogadnak,

Nem szívdobogó fészkek.

Sok csacska száj beszédes

Csengője nem csilingel,

Unalmat unva némán

Veszekszem rímeimmel.


Oláh Gábor


2012. augusztus 18., szombat

Álmoddá növök

Alszik a város. A párkányon vacog

a gázlámpából odatévedt fény,

az ablak mellett állsz tűnődve és hagyod,

csüggjön ott, mint Krisztus a keresztjén.


Hátat fordítasz. Hadd vérezzen el,

úgyis sötéthez szoktatod szemed,

és amíg a magány tenyerére emel,

zsibbasztó bánat fojtja lelkedet.


Ágyba rogysz. Még hallod, ahogy kiált

odakinn a szél egy vérkönnyes rögön,

de az ébrenlét poklából kivált

a halk, mélységes álom, nympheás öröm.


Látsz engem ugye? Álmoddá növök,

ajkadra már csókom tilos tüze ül,

ívként feszülök éjjeleid fölött,

és ott tied vagyok, tied egyedül.