2012. június 30., szombat

Itt maradok újra...

Csöndes az est, és akár egy dajka

elringat, mint kedvenc gyermeket,

könnyű, puha, mint édesapám ajka,

míg fülembe súgta, mennyire szeret.


Majd lomhán ledől a liget határán,

kihúzva karját a fejem alól,

én itt maradok újra egyedül, árván,

itt, ahol hazátlan hiánya dalol.



Vélt sérelmek elleni hadakozás olyan, mint eltévedni a sötét erdőben, hangok vesznek minket körül és minden célpont nélküli vagdalkozásba kezdünk, és lehet, hogy egy menekülési irányba mutató kezet "vágunk le".


Moha


Valami nincs sehol

Süvítnek napjaink, a forró sortüzek,

– valamit mindennap elmulasztunk.

Robotolunk lélekszakadva, jóttevőn,

– s valamit minden tettben elmulasztunk.

Áldozódunk a szerelemben egy életen át,

– s valamit minden csókban elmulasztunk.


Mert valami hiányzik minden ölelésből,

– minden csókból hiányzik valami.

Hiába alkotjuk meg s vívunk érte naponta,

– minden szerelemből hiányzik valami.

Hiába verekszünk érte halálig: – ha miénk is,

– a boldogságból hiányzik valami.


Jóllakhatsz fuldoklásig a gyönyörökkel,

– az életedből hiányzik valami.

Hiába vágysz az emberi teljességre,

– mert az emberből hiányzik valami.

Hiába reménykedsz a megváltó Egészben,

– mert az Egészből hiányzik valami.


A Mindenségből hiányzik egy csillag,

– a Mindenségből hiányzik valami.

A Világból hiányzik a mi világunk,

– a Világból hiányzik valami.


Az égboltról hiányzik egy sugár,

– felőlünk hiányzik valami.

A Földből hiányzik egy talpalatnyi föld,

– talpunk alól hiányzik valami.


Pedig így szólt az ígéret a múltból:

– „Valahol! Valamikor! Valami!”

Hitették a bölcsek, hitték a hívők,

– mióta élünk, e hitetést hallani.

De már reánk tört a tudás: – Valami nincs sehol!

– s a mi dolgunk ezt bevallani,

s keresni azt, amit már nem szabad

senkinek elmulasztani.


Újra kell kezdeni mindent,

– minden szót újra kimondani.

Újra kezdeni minden ölelést,

– minden szerelmet újra kibontani.

Újra kezdeni minden művet és minden életet,

– kezünket mindenkinek újra odanyújtani.


Újra kezdeni mindent e világon,

– megteremteni, ami nincs sehol,

de itt van mindnyájunkban mégis,

belőlünk sürgetve dalol,

újra hiteti, hogy eljön

valami, valamikor, valahol…


Váci Mihály


Amíg élünk, egy ponttal kevesebbet érünk. Van bennünk valami tökéletlen, valami elnagyolt és kissé nevetséges is. Nyilván az, hogy emberek vagyunk. Ez a mínusz bennünk. De mihelyst meghalunk, rögtön értékesebbek leszünk néhány pontegységgel. Egyszerre kiderült, hogy van bennünk valami fenséges és pótolhatatlan. Nyilván az, hogy emberek voltunk.

Márai Sándor

Hervatag koszorú...

Mindennap temetünk, mindig csak temetünk,

érzéseket, embereket, jövőt, jelent, múltat.

Egyszervolt létünk is, csak hervatag koszorú,

melyre már a születés is holt könnyeket hullat.


Mindig csak siratunk, fájunk és szenvedünk,

ezer halált kivédünk, de csak egybe halunk bele,

abba az egyetlenbe, amit már nem él túl a szív,

mert győzni fog felette a bánat ereje.


Kun Magdolna


Süketnéma szerenád

Most látja csak: sehol a kékség

- most, a tágra nyílt – szemű vénség.

Mit az ifjúkor kéknek látott:

Látja a színvak a vakvilágot

S mit az ifjú örökké hallott:

Szóltak valaha is ama dalok?

Jöjj önbecsapó kegyes vétség:

Jöjj színehagyott zengő –kékség!

Bár süketnéma szerenádot

Hall csak a fülét-hegyező vénség

Dúdol magának ifjúságot

Lehunyt szemmel fest kék-világot

- egy rég elhajított ecsettel.

S megint előlröl – tízezredszer!


Ó muzsikáló kék – rögeszme

Hangtalan – ecset híján festve!

S az idő mögött lapuló kétség

Alján a megőszült reménység

foghíjasan röhög fejét vakarva

Restelli: de vissza – akarja...

És önmagának felelve kérdi:

- mert sehogyse meg teljesen érti –

Az az ábrándokból pingált valóság

Azok a kék – muzsikás nóták

Az az egész „hol volt hol nem volt egyszer”;

Mikor merre mitől veszett el?


Simonyi Imre




Ne aggódj!

Ha foszló kapaszkodóid elengedted.

A senkiföldjén lebegsz, úgy érzed.

Várj, míg lélekszárnyaid lebbenését észleled.


Szepes Mária

Dosszié a szerelemről

Dosszié lett a szerelemből

tele papírfecnikkel, képekkel és álmokkal,

reményekkel, örömökkel, tévedésekkel...

és itt egy fax is az Ő kézírásával:

a legdrágább kincs nekem!...


Amikor megszerettelek,

dossziét nyitottam,

mint a jó hivatalnok,

hogy később is megtaláljak mindent,

ami Rólad szólt,

hogy amikor 20 év múlva

együtt nézzük át az álmokat,

a boldog bizonyosság melege

éltessen minket,

hogy azt mondhassam mindenre,

minduntalan: "Nézd, Kedves! Emlékszel?",

mint egy gyerek,

kinek minden új, amit meglát,

mint egy hálás gyerek,

alázattal,

szerelemmel

fogjam szent kezed,

szolgáljam életed

minden percét,

mi még hátra van...

lesni mosolyod,

érteni szavad,

s mindened,

mi ki nem mondható gondolat

együtt olvasni a szép mesét,

amit a dosszié mesél,

s nézni egy-egy képet - Téged

emlékezni a régre,

mikor úgy hittem: soha el nem érlek,

s most mégis itt vagy velem,

egyetlenem,

szerelmesem...


A fakó papírok a mi Könyvünk

Rólad szóló drága Evangélium

a sötétségről - mikor nem érhettelek

a teremtésről - mikor először fogtam szép kezed

a vándorlásról, harcokról és győzelmekről - mikor követtelek

a kétségekről és szenvedésről - mikor elvesztettelek

s a Megváltásról - mikor visszatértél, s a két út újra egybe lett.


Nézd, Kedvesem!

Életem!

Mindenem!

milyen szép voltál akkor,

s milyen szép vagy most...

kinevetjük az éveket,

mert megnyertük a csatát,

elnyertük az Életet

együtt

örökké

túl az időn...


Minden a miénk, mi létezett

s mi létezni fog,

mert Te minden vagy

a nap érted melegít

a föld érted forog

s a szív megáll,

az elme támolyog,

mert fel nem fogható,

hogy itt vagy velem...

s mégis igaz,

hisz érzem: fogod kezem,

Életem...

Mindenem...

Szerelmesem...


Ne tovább, szavak!

ne tovább, gondolatok!

mert Te velem,

s én Veled

egy és örök vagyok.


Őri István


Ezüst tükör

Ezüst tükör

a sápadt fényben

- lúdbőrzik,

mintha fázna -

a szellő ujja

ráncot rajzol

a tó csillanó arcára.


Havas Éva



Álmodozni csodálatos dolog. Annál csak egyetlen jobb dolog van. Tenni valamit az álmainkért, hogy megvalósuljanak.


Nógrádi Gábor



A múzsának

Az ember nemcsak egyszer hal meg:

a születés az első halál,

hisz végetér a tiszta béke,

mert két idegen gén rátalál


egymásra, hogy gyilkolja egymást,

s mindkettő mindig mást keressen.

Bölcsek és varázslók tudták, hogy

két gén, két lélek él egy testben.


Két gén, két angyal vívja harcát,

hol egyik győz, hol meg a másik:

két én így pusztítja el egymást

egy testben, hervad és virágzik.


S bennem sincs tiszta béke, csak

félelem kushad, vak rémület

testemnek minden zsigerében,

hogy eltűnsz.


S meghalok nélküled.


Karig Sára


A húgomat a bánat eljegyezte

A húgomat a bánat eljegyezte,

és most csak ül, szelíden, csöndben ül

virágai közt, mindig egyedül.

Ő is virág. Hervadt virág a lelke.

A húgomat a bánat eljegyezte.


Az ablakunk mellett csak vár szegény,

a szenvedés hajol szíve fölé,

s ha rózsa nyílik ki, nem az övé.


Csöndes, komoly hajfürtje a fején

szegényesen búsong - fakulva s árván -

mint holt leányé, a koporsópárnán.


És néz. Szelíden, békült, tiszta szemmel.

Zokogni nem tud és nevetni nem mer.

De, hogyha nem lát a szobába senkit,

és elmotoz, vagy ó szekrényeket nyit,

siratja bús, koszorútlan fejét,

és hogyha körülömli a setét,

a könnye vén csipkék közt hulldogál,

s a szíve, jaj, mint megrepedt pohár -

gyémántpohár - babonásan csilingel,

mert valaki játszott e tiszta szívvel,

széttörte, s most olyan a sóhaja,

hogy néha, ha az én szobámba téved,

rémült imákat suttogok az éjnek

s nem alszom el az éjszaka.


Ő meg csak nézi, hogy a kert alatt

hogy éled újra szüntelen a nap -

bús, sárga nap - s hogy száll a lomha este.


És vár.

Mivel a bánat eljegyezte.


Kosztolányi Dezső


2012. június 24., vasárnap

Sírós gond nyom

Az est csöndje mindent túlkiált,

mint szökkenő ár hull az alkony vére,

számtalan sebet, sok lelki halált

rak le az ég a föld peremére.


Sírós gond nyom, elvetemült kín

járja be végig bús lelkem hosszát,

ám a bánat szűk repedésein

átbújva végre eltalálok hozzád.


lélekfalaimba

rád-gondolásommal

verek

pár szöget,

melyekre ráakasztom

hozzád fűződésem

minden egyes

napját...


Moha


2012. június 23., szombat

Kérészálmok

Bár még nem tudom, merre kanyarog majd az Út,

hogy mire lesz időm, és lesz e helyem,

és ha ott vagyok vajon felismerem még arcod,

s azt a pillanatot, amikor keresztet húzott

homlokomra életért könyörgő hangod.

Lelked fájdalma tíz körömmel kapaszkodott

a templomi csend fehér erezetű falaiba.

Istenért kiáltottam, tanítson meg

gyorsan felnőni, hogy utolérjelek,

ha elindulnál egyszer nélkülem.

De csak a ronggyá szakadt

szürke égre mutatott,

s gyűrte ráncokba szedve neved,

könnyű feloldozásod a vétkek alól,

mázsányi súlyú emlékek alá rejtette.


és sóhajtva megkondultak a harangok,

és világot rengető sikollyal,

sikolyt szültek békétlen szívemben,

s éreztem, ahogy lassan elveszítelek…


Az égen torlódó májusi-felhők közé feszült,

lelkemből kiszakadó hiányod,

csendet intett az utolsó jelen,

visszhangként zuhant vissza testetlen lelked,

kereszted alatt dombbá nőtt árva magányába.

Ahogy a Hajnal mellére hajtottad fejed,

utánad bukott a Nap a Holddal,

eggyé vált óceánjukban csillagok fuldokoltak.

Arcod felemésztette a veremmé nőtt csönd,

fohászom végleg szemhéjad alá költözött.


már nem könnyezem, csak néha fájok

a harangkupolák alatt,

elrejtve szorongatom kincseim,

omló emlék- időkből visszalopott,

nekem álmodott

kérész álmaid…


Szilágyi Hajnalka