2012. május 27., vasárnap

Tanulj meg élni!

Túl egy határon, dús erdőkön is túl,

hol magas hegycsúcson ül az Isten üdve

a kék messzeségnek int konokul

egy vénhedt almafa - gondjába merülve.


Idő rágta kérgén a percek halk futása

dicsőíti elhamvadt éveinek üszkét,

majd felpipiskedik, hogy még jobban lássa,

ahogy a hegy sziklái is mind-mind őrá büszkék.


Törzsét a szél már rongyosra tépte,

bokáját rágta a keskeny völgykanyar,

s bár új ráncok mélyülnek odva szögletébe,

ez a nemes fa mégis élni akar.


És Te? Ki vágytál röpülni önmagadon túlra,

s ha nem sikerült, gyötört a vívódás, a kín,

minden tegnapodat másnapra húzva

béklyót viseltél lelked szárnyain.


Tanulj meg élni ettől a fától,

ha kishitűséged káromol és imáz,

csak élni akarj, és hinni, hogy mától

nem pusztíthat téged semmiféle láz.


...a lehetőségek gyakran olyanok, mint az utcán nyomunkba szegődő, bogárszemű ebek, kik nyűszítve, hűen követnek bennünket, amég egy óvatlan mozdulatunkkal elijesztjük őket, esetlegesen magunk rettenünk meg a ránk nehezedő elvárásokkal szemben, és inkább figyelmen kívül hagyjuk a bizalommal telt lelkeket, mintsem befogadnánk őket...

Moha

a nevetés és a sírás

nem ellenségek

hiszen nemegyszer

nevetéssel titkoljuk a sírást

és sírássá változik a hosszan tartó nevetés


Dabi István


Ami lettem

Már nincs sűrű lomb büszke törzsem felett,

s nem szépítik virágszirmok nyújtott ágaim.

Rég átfutott rajtam az élet és az idő,

mely gyermeteggé tette mozdulataim.


Foszló hánccsá váltam így tavasz idejére,

nem zöldülnek rajtam apró levelek,

száraz gallyként törtem apró miszlikekre,

mit az őszi avarhant majd végleg betemet.


Kun Magdolna


Ágas-bogas

Ez a nap is olyan, mint

a többi. Ráncba öltözik

az éjszaka, hitvány csillagok

ezrei sűrűsödnek a horizonton.

Hálót fon köréjük az est,

szélfonálon ereszkednek

a síró fények. Szívemig nő

a csend ág-boga, esőszagú

a hallgatag világ. A fészek üres,

kalitkában gubbaszt a holnap,

- szomorú szemű, ázott madár,

szárnyalni vágyna, de a tegnap

nem tanította meg repülni.


Zavaros álmokat szül konokságom,

- még minden nehéz…

A levegő. A csend. Az élet.

Súlyos a zaj

mi szívem falához csapódik,

mikor megvadulva

bomlik ki ölelésünkből

a dacos szél. Örvénylik, zajong,

dörömböl, szökik.

Szaggatja az eget, sárba

zuhant csillagokon menetel.


Iszonyúan mély az éjszaka.

Szélhullámok csapkodják

a sötétlő horizont peremét.

Száműzött gondolatok

térdepelnek, tapogatóznak

a nyirkos sötétségben.

Szád számhoz ér, belém suttogsz.

Szemem lehunyom, hagyom az

esőszagú éjszakát összefolyni veled.


Hosszú csendek. Negyvenegy lélegzet.

Szünetek. Hallgatás. Újabb levegő.

Az idő monoton kattog,

ingájába kapaszkodnak a percek,

mögöttük arctalan árnyékok kúsznak.

Egy nap, két nap, milliónyi pillanat.

A szem szokja a sötétséget,

de a lélek lázad, és néha belehal.


Hangodat, illatodat öleled körém,

s én benned keresem

azt az emberarcú istent

ki egykor tenyerét nyitotta felém,

hogy megtanítson repülni …


Szilágyi Hajni


Intelem vezeklésre

Mivel e földön jónak lenni oly nehéz -

erényeid elhagynak mint az ifjúság,

de bűneid utánadjönnek, mint a hű kutyák

s ha netán elfáradva az úton leülsz,

mind köribéd telepszik és arcodba néz

nyugodtan, mintha mondanák: «Nem menekülsz!» -

s ha néha egyet bottal elkergetsz és messzeversz,

kicsit hátrábbhuzódik, és ha nem figyelsz,

megint előjön, kezed nyalja, s mintha már

lelked belső helyein és zugaiban

kotorna nyelve ragadósan, síkosan,

és érzed már hogy többé nem kergetheted

s nem verheted hacsak magadat nem vered -

verd! verd! ezer bün nyelve lobog benned mint a tűz

és lelked már nem is egyéb mint ez a tűz:

te csak a bűnök teste vagy, mely lábon jár

s viszi és rejti mint legmélyebb lényegét

s önbelsejét, az önzést és rossz vágyakat,

mint a bélpoklos poklát mely benne rohad

és őt is elrohasztja - viszi mint az őrület

vak égését, ezt a sivár belső tüzet

amelyben minden bölcs erő és fiatal

erény úgy illan el, mint tűzben az olaj,

légbe leng fel és híg egek felé enyész -

mivel e földön jónak lenni oly nehéz!


Babits Mihály



S az örök perc ver tovább...

Hogy ver a szívem: monoton ritmusban buggyanva egyet-egyet.

Mint síkos esőcsepp, bádogra koppanó, úgy ver, ver, ver.

És telnek percek,órák, napok és évek eltelnek,

Egyhangú dobolással kis szívdobok felelnek:

Mint végtelen füzér lepergő gyöngyei, a szívem úgy ver, ver, ver.


Jaj, hát mi lenne, ha egyszer elúnná hallgatni saját dobolását?

Hogyha elúnná, hogy örökkön nyíló, s ujra csukódó ököl legyen,

S véres tenyerén riadt patakok futkosásában tellenék kedve?

Tán nevetnék éppen, párolgó csészét ívben emelve,

Vagy utcán járnék, sietős lábbal újjongó célok felé.

És szívem hirtelen elúnná hallgatni e döbbent zakatolást

S a csendet szomjazná, oh jaj az átkos csend halotti csendességét

S némára fagyva, dermedten figyelné:

az örök perc hogy ver ver, ver.


B. Tanner Ilonka


Életünk legnagyobb utazását nem a külvilágban, hanem a szívünkben tesszük.Egy emberöltőnyi vándorlás és felfedező rácsodálkozások végén lassan megismerjük önmagunkat.

Simon András

Kiút

Van-e? Persze-persze. De nem arra, nem emerre,

a szavakat őrölve, ostoba részletekbe veszve.

Bizony székeket félrerúgva, végre tenni kellene.


Szepes Mária


Az élet kötelessége

Szeretek élni, de sok-sok alvás

Kurtitsa ezt nekem:

Én az Életet bő tagadással,

De nagyon-nagyon szeretem.


Szeretem a bomlott, cifra álmok

Éjszakáit nagyon

S a mámor-asztalt, hol a cselekvés

Ázott vérnyomait hagyom.


Élet, aléltság, zsibbadtság és tett

És állandó pörük:

Egyformák immár elszánt magamban,

Hivek, rokonok, gyönyörűk.


Élni, élni élet-tagadással,

Most már igy élek én:

Lássuk, vajjon én-e vagy a Végzet,

Melyikünk a külömb legény?


Nem bánthat most már semmi s várom

A beteljesitőt,

Ki törvényt mond suhantva fölöttünk,

A mindig ifju, bölcs Időt.


Odaadom magam a napoknak

Szépen, szándéktalan,

Élek, mert szép s mert élek. S az Isten

Bus-büszkén megcsókol, ha van.


Ady Endre


szélben sikoltó

levelek tudják, fáj-e

az önfeladás


Győri Orsolya



Illúzióinkat féltve őrizzük, nehogy a valóság teljesebb megismerése tönkretehesse őket.


Füst Milán


Szived sebét figyeld

Szegény vagy és örökre senki,

éhes szemeddel habzsolod a másét,

kifosztott koldus, rongyod sem takar már,

de te csak élj, mert szép és jó az élet.


Hogyisne volna jó, hisz ölik egymást

a százfejű föld minden homlokán

az életért; mert olyan édes, ölnek

s meg is halnak, mert - másnak - jó az élet.


De szép is ám, csak meg ne lesd a titkát,

mivel kendőzi arca pusztaságát:

a véred az és minden jobb reményed.

Csak élj, szegény te, szép piros az élet.


Csak tűrd s ne bánjad lassú pusztúlásod,

figyeld szíved s ebét s fürtidnek őszét,

s agyad falán ha őrület kopogtat,

szólj, hogy «szabad!» s mondd: szép és jó az élet.


Lányi Sarolta


Kenyéren és vízen

Kenyéren és vízen...bár nem könnyű...

Ám való: hogy nem is olyan nehéz.

Csupán kenyér és víz legyen hozzája.

S illő jó étvágy: kenyérhez meg vízhez.

No meg hát némi ismeret a Célról;

mely megéri hogy: kenyéren és vízen...


Simonyi Imre


Menekülnék

Pilláim lehunyva, elém tárul a világ.

Képzeletem elhagyja otthonát, repülve száll.

Felhők felett, hatalmas hómezőn siklik,

a kék végtelenbe, lelkem elveszik.


Háborgó óceán hullámai sodornak tova,

szívemet hideg, óriás fájdalom markolja,

nem kegyelmez, nem enged el soha!

Mint Északi-sarkot ölelő jég szorítása,

kegyetlen öleléssel fogva tart.


Szél száguld át üde zöld mezők felett,

tornádóként elragadva utolsó reményeimet.

Látom a sok kisírt könnyes szemet,

zokogó gyermeket csitító, ernyedt kezem.


Ha az idő nem ilyen volna,

ha az óra, a nap, a hét, nem csak múlna,

ha röpülhetnék egy angyal szárnnyal vissza,

ha újra eldönthetnék, már elmúlt dolgokat.

Tennék e másképpen valamit ma?

Talán... De nem sokat!


A hit engem már nem segít,

elvesztek Istenhez küldött imáim.

Fásult fáradtság uralja érzékeim,

már csak lehunyva tartom pilláim.


A való életet így nem akarom látni!


Lõrinczi L. Anna


egyetlen percem

sincs, amit elcserélnék

egy másik percért


Fodor Ákos


2012. május 20., vasárnap

Halk szó simogat

Már rám terül az alkonyodó ég,

hogy kínomat még szebbre fesse át,

s míg kérdőre von, szeretlek-e még,

én lefestem neki tenyered hiányát.


Majd lomhán, mintegy alvajáróképpen,

letépem magamról a vérző lángleplet,

s míg boldog emlékeken ível régi fényem,

halk szó simogat mélyen, idebent.


Szeretlek! Mint mást eddig soha!

Csókod édes mérgét vágyom szüntelen.

Ó mily boldog az, ki kúszhat titkaidba,

veled együtt hervad szépen, csöndesen.