2012. április 22., vasárnap

Tőled tanultam...



Míg küszöbön feküdtem, akár egy kivert eb,
s láttam, ahogy sorsom arcomba nevet,
Tőled tanultam, mi is a seb,
amelyet sem hit, sem szándék gyógyulttá nem tehet.

S amíg mások tort ültek esett lelkemen,
Golgota-útnak látszott minden tűnt öröm,
Tőled tanultam: fölé kell emelkednem,
hisz az a bánat, amely sírva szemedből köszön.

S míg léttengerem csobbant csorba sziklaélen,
vad hullámai dörögve égig tornyosultak,
Tőled tanultam, Édes Testvérem,
hogy türelmesen várnom kell, míg mély pokolba hullnak.

Tőled tanultam... noha Te vagy az,
kinek sorsára kő gyanánt durva átok hullt,
akit a kegyetlen Élet sosem jutalmaz,
kinek minden lépése álom, mese, múlt.




Ismered az értékeket, magadban hordod azt a fajta szépséget és igazat, ami ahhoz kell, hogy boldog lehess. 

Moha

Vergődő lelked gyermeke



Te mindig a gondok asszonya voltál,
simogató kéz, könnyes szeretet...
Izzadságot törültél homlokomról,
sosem féltél a fájó köznapok
bilincsétől...És akkor én csak
átviharoztam rajtad és alig-alig
néztem a lelked.

Ó, átkozott, vad, féktelen fiatalságom!
Átviharoztam rajtad, mint a szél,
amely türelmetlen cibálja a termő fákat
és nem törődik
bánatosan hulló levelekkel.
És olykor elviharoztam melletted, mint a szél
és nem kaptalak föl magammal;
félreesve, vonagló fájdalomban
hagytalak el, árokba sodorva,
éjszakák kegyetlen hóharmatában...

És most, - ó nagy szerelmem szelíd ostora!
úgy bűnhődöm, hogy mégis, mégis
észre kell vennem szenvedésedet,
magányodat...És megfacsart szívemből
szökkennek könnyek büszke szemeimbe...
Most lesütöm világokat faló,
tüzes és tágranyilt pilláimat -
dühös izmaim ölelésre szelídülnek
s megreszket merev ajkam:
mert mégis csak beleszállt a te
lelked lelkembe, amely megfogamzott;
most a tied vagyok,
a te fájdalmad gyógyítja vakságomat,
eltűnt a köd szememből;
gond vagyok, aggodalom én is
s vergődő lelked gyenge gyermeke
az én megújult életem.

Marconnay Tibor

Titkom...



Harmatcseppszín fátyol őrzi titkomat,
gyertyaláng pislogja könnyes arcomat.
Ében-sötét éjjel lopja álmaim...
ronggyá foszlottak már régen vágyaim.

Szivárványszín lelkem lassan megfakult,
néma sóhajokban szürke porba hullt.
Ezüst palástjával borítja a Hold...
kristálytiszta kincsem, amely sosem volt.

Pókhálón font vágyam elszakadt már rég,
nem foltozta senki tépett köpenyét.
Átvirrasztott éjek, édes képzetek,
maradjon a titkom most már véletek!

Nagy Ilona

Vágyaim



Oh kívánni, - szépeket kívánni
Nem nehéz, de ki tölti be majd?...
Jobb is volna tán örökre mélyen
Eltemetni vágyat és ohajt.

Nem, nem! - szólok és kimondok minden
Vágyat, a mely fekszik szívemen.
Oly szerények, - nem fogod te őket
Megsokallni édes Istenem!

Elvonulva egymagam kiinni
Nem kívánom éltem poharát.
Ossza azt meg vélem úgy derűben
Mint boruban egy-két jó barát.

Adj szelíden lángoló szerelmet,
Mely derítse szivem érzetit,
Mint a nyári napsugár, amely nem
Csak ragyog, de éltet, melegít.

És ha majdan tettre hív az élet,
Nyiss előttem méltó pályatért.
- Oly nehéz a céltalan bolyongás?...
 Élni s azt sem tudni, hogy miért.

Nem kívánom, hogy soha ne gyüljön
Életemnek látkörére vész.
Nem riaszt meg pusztitó viharja,
Lelkem azzal szembeszállni kész.

Ámde küzdés, fájdalom, csalódás
Le ne sujtsa, meg ne törje őt!
Adj lelkemnek örök ifjúságot,
Csüggedetlen lángot és erőt.

Égi szikrát érezek magamban,
Szellemet, mely földre nem tapad,
S arra int, hogy rabnak nem születtem.
Hadd legyek hát, - hadd legyek szabad!

Végre biztos kikötőbe jutva
Hagyd kivetnem éltem horgonyát.
Oly nagy a föld! - rajta nékem is, hol
Főm' lehajtsam, adj egy kis tanyát.

S töltse bé azt gondtalan vidámság!
- A lakóját lelki nyugalom, -
Úgy beteltek vágyaim, - reményim
S áldva zendül háladó dalom.

Halász Imre

Csak egy lobbanás



Életünk olyan,
mint egy gyufa-lobbanás.
Csak néhány percig serceg lángja,
majd koromcsíkot von magára
a hamvadó parázs.

Kun Magdolna


Az idő is úgy fut, észrevétlenül, és mégis előttünk, az életünk előtt, percek, napok, évek - sohase tudhatjuk, mikor áll be a pillanat, amit úgy nevezünk: késő.

Szilvási Lajos


Magasan



Már ide nem jön senki utánam,
már magasan vagyok és egyedül,
itt csak a nap néz rőt-rideg arccal
árva szívembe.

Jó hogy idáig bírtam erővel
rab aki voltam a Gond szigetén,
szárnytalanúl, nehezen, de azértis:
megszabadultam.

Rossz napok átkát végre lerázom,
elfeledem keserű italát,
száz szilaj emlék szégyene már nem
égeti orcám.

Szép a magasban, fellegek útján
tiszta sugárban, a lét sudarán,
föld zsivaját nem hallani, semmit
őrületéből.

Így kusza felhő bús horizonton
még magasan vagyok és egyedül
Jaj, ha lehullok... könny legyek akkor
kedvesem arcán.

Lányi Sarolta

Mit hallok én?



Olykor életnek és halálnak
Fekszem táncoló küszöbén,
Furcsa kis törpék muzsikálnak -
Mit hallok én?

Hallom szavát megholt anyámnak,
Az utolsót: vigyázz, fiam! -
S kriptákban száz visszhangja támad
Hogy elsuhan.

Hallom jajos nyivákolását
Zsellérgyereknek messzirül...
És ölebek viháncolását
Urnők körül.

Hallom: az ajtóm, dördül, csattan,
Egy koldus rázza, döngeti.
Emlékszem, jaj, egyszer nem adtam
Fillért neki.

Hallom: egy édes csöppnyi csöppség
Gügyögő, kacagó szavát,
Oh kis tudatlan, te örökszép,
Nyujtsd rózsa-szád...

Hallom egy asszony mély sírását,
hallom egy lány holt sóhaját
S a szivem vad kapácsolását
A múlton át.

Hallom egy bomlott hegedűnek
Ziháló szökelléseit
S hallom egy sebnek, hegedőnek,
Veréseit.

Hallom dagadt párnákba fojtott
Szimfóniád; szent ifjuság
És millió szív elsikoltott
Jajkórusát.

Hallom a nász bacchánsi kéjét,
Hallom a gyász orkeszterét,
Hallom a vér viharzenéjét
S a csend lehét.

Hallom - a csillagok meséjén -
A holdnak mondott bókokat
És angyaloknak édes éjén
A csókokat.

Hallom temetők ciprusának
Susogó, lágy izenetét
És vérbe paskolt ifjuságnak
Árnymenetét.

Hallom, mint vijjognak, kerengnek
Az ürben hült fantáziák
S hogyan kacagja ki a gyermek:
Egy új világ...

Olykor életnek és halálnak
Fekszem táncoló küszöbén,
Furcsa kis törpék muzsikálnak, -
Ezt hallom én.

Molnár Jenő

Betört ablakon


Betört ablakon
szilánkjaira zúz a
kétségbeesés.

Csak úgy létezem,
s nem tudom, véget ér-e
a szabadesés.

Jószay Magdolna

Sunt Lacrimae Rerum


Van a tárgyaknak könnyük. Érzem olykor,
hogy sírnak a szobámban nesztelen;
sötétedő, sejtelmes alkonyokkor
bús lelküket kitárják meztelen.

Tán azt hiszik, nem látja most szem őket:
ki járna a sötétben eleven?
De én, szobáknak baglya, nézem őket,
örülve, hogy van, aki sír velem.

Nézem, hogy elhagyja magát az asztal,
silány terhét emelni únja már.
Az ágy, mint akit senki sem vigasztal,
gyötrelmes éjet önmegadva vár.

(Keresztény rabnő várhat így az éjre,
bírván basája undok, únt kegyét.)
A vén karszék némán huzódva félre
bús daccal tölti bársonyos begyét.

Szégyenlett kínjuk fájlalják a képek,
szegekre fölfeszített vértanuk,
s mint este egyedül maradt cselédek,
sírnak a tárgyak, bárha nincs szavuk.

Sírnak, mint néma lelkek, mint vak árvák,
süket szemek, sötétbe zárt rabok,
halottlan-holtak és örökre lárvák,
léttelen lények, tompa darabok.

Babits Mihály


S mire meggyülemlett bennünk a sok ösztönös kín, biztos öntudatra válva megszületik belőlük, annak hite, hogy mivel fájnak a karácsonyok - íme kell, hogy létezzék valami, mit lélekben és valóságban karácsonynak nevezhetünk. Ismeretlen láthatatlan valami, de lángocskákat gyújtunk életünkön, és felékítjük magunkat tiszteletére. Várásának fájdalmát ismerjük csak - mégis sohsem elérkezett örömét jelképes játékokkal teljesítjük. - És jelképes játék minden ünnep, művészet és mese - s egyetlen valóságunk az a teljesség, melyet csak hiányának fájdalmából ösmerünk.

Lesznai Anna

Még egyszer

Még egyszer meghajolni késztet
A lelkem régi, színes álma,
Még egyszer, ím, tárva elétek,
Ami az enyém, ami drága:
Piacra vont az ifjú évek
Álmodni vágyó ifjúsága...

Mikor először szőttem álmot,
Beteg, de szűzi volt a lelkem,
Nem volt, mit el ne hittem volna,
Nem volt, mit meg nem érdemeltem,
Volt istenem, volt szépről álmom
S volt kurta szoknyás lány szerelmem...

Volt... volt. Ez a másodvirágzás,
Ez már csak az álmoknak álma
A cél nem cél, a babér nem zöld,
Nem pálma már többé a pálma.
Rövid szoknyás lány mit sem adhat,
Nekem sincs már semmim, csak lázam,
Ilyen olcsó lelket nem kapnak:
Csak egy forint, kérem alássan!...

Csak egy forint... Piacon volnánk!...
Mit szégyenkezzem, ez a vásár,
Eladom még a megvetést is,
Az én lelkem már úgyis lázár,
A piacról hulljon még rá sár!
Ím, bevallom, hogy nyomorultan,
Mit sem remélve, mit se várva,
Még mindig van az én lelkemnek
Szárnyakat adó büszke álma.
És bár előttem vak sötétség
És bár előttem mit se látok:
Még mindig meg tudok én vetni
Egy nálam is bénább világot!
Ím, bevallom, hogy nem hiában
Vergődtem, nyögtem, vártam, éltem,
Megleltem az igaz világot,
Megleltem az én dölyfös énem,
Megleltem, ami visszaadja,
Amit az élet elragadt:
Annyi szenny közt a legtisztábbat:
Ím, megtaláltam magamat!...
Ím, megtaláltam s a piacra
Kivonszoltam, hol áll a vásár:
Ez én vagyok, hitvány és büszke,
Érints, vevő és hullj reám, sár!
... Még egyszer meghajolni késztet
A lelkem régi, színes álma,

Még egyszer, ím, tárva elétek,
Ami az enyém, ami drága,
Piacra vont az ifjú évek
Bénán is büszke ifjúsága...

Ady Endre

2012. április 14., szombat

Kettőtök közül...

Ha arcodba mélyülnek a fáradt sóhajok,

s néma könnyeid mozdulatlanok,

szívedbe váj a mostoha sors karma,

a magas Ég felé mindkét karod tartva

jusson eszedbe, hogy hull a lélek vére,

de ha felfigyelsz szíved énekére,

tudni fogod; lehetsz gyönge, törpe,

belemerülhetsz a sötétbe, ködbe,

s ha netán térdig elkopott a lábad,

míg számtalan, rögös utadat bejártad,

és mindkét talpad véres, merő seb:

kettőtök közül Te vagy erősebb!


Legyen benned hit és szilárd akarat!

Nincs lehetetlen a szabad ég alatt.

Nézd csak meg a hitbe merülőnek

kudarca sincs, hisz súlya vész a kőnek,

takarhat kezével kínt, tövist, sebet,

de ajkai közül áldott dal ered.

Mikor azt hinnéd, minden hiába,

sóhajts egy nagyot, s kiálts a világra,

hogyha egész völgyed nagy köd fekszi meg,

kettőtök közül Te vagy erősebb.