2012. március 24., szombat

Messze jársz

Ma ráfestettelek lelkem víztükrére,

hol közös múltunk egyre csak gyűrűz,

majd jött egy hullám, s felkapott ölébe,

de mögüle még láttam, amint elröpülsz.


Messze jársz már, s hiába a könnyek,

míg nyomodban itt tombol száz halál,

érzem, tudom, holnap sem lesz könnyebb,

de talán egyszer még visszatér a nyár.


elcsendesültem benned


és ennek visszhangja

fülsiketítő némaságban

válik le sejtjeim

oldalán


szívemen bukdácsol át

a nélküled lét

mindennapisága


megszokhatatlanok

a kérdések,

melyek bennem naponta

hasítják fel

évek palástját,

mely mindent jóságos

megnyugvással takart

be


fázom tenyered érintése nélkül,

ami szívemet

tartotta melegen

és reggelente

mégis verejtékes

ágyam

fogságában ébredek


elcsendesültem benned...

...én nevedbe bújtatom

mégis elfagyott álmaim

jégvirágzását


Moha



Az én mesém

Lekéstem az ölelésed, pedig csak egy pillanatra álltam háttal a szélnek a zaj és a csend közé, de nem akartam, hogy lásd a szemhéjam alatt zuhogó hiányt. Nem sírtam, talán másként vettem a levegőt és az idő lassan szétfolyt arcomon. Súlya volt az elhallgatott szavaknak, a járdán visszhangzó koppanásoknak, ahogy tavaszra esőzte magát szememből a világ. A csendből zaj vajúdott, majd a zajból elvérzett a csend. A horizontra hasadást már nem várhattuk meg. Fogadjuk el úgy ezeket a pillanatokat, mint egy rendező nélküli rövid mesét, melyben nincs közös szavunk, csak hallgatásunk és egy majdnem leélt életünk. A díszlet is szegényesre sikerült, a holdat valaki lekapcsolta még tegnap, a madarak dél helyett kelet felé repültek, a felhőket felgombolyították a nyugati szelek. A nap elmaszatolt délibáb volt, vagy inkább egy szabálytalan lyuk a semmi-égbolton. Megfordultam, már nem álltál mögöttem. Az est pókhálónyi fényeket bontogatott árnyékká és lánggá, s lassan minden földi mozdulat levált rólam. Gyermekeddé öregedtem.Megfogadtam, hogy nem sírok, hogy nem fogok dadogni a sötétben, ha szívemre gömbölyödik a félni-akarás az ágy alá bújok. Ahogy régen, mikor magamra hagyott a könnyű álmot ígérő – lélegzetvisszafojtva, mozdulatlan vártam a pillanatot, hogy bátran a szemébe nézzek a reccsenő, osonó, suttogó Valaminek, én a hős… pedig senki nem volt odabent, csak egy ijedt szempár pislogott vissza a tükörből… Szememet kidörzsölte az időben várakozás. Lángol a levegő, lángol az ég, mint egy felgyújtott éjkazal és én újra elindulok térdig járva a sárba zuhant csillagokban. Kereslek, tapogatlak mögöttem, felettem, előttem, szívem alatt, kezeim közt, hogy utoljára világgá ölelhesselek és bátran a szemedbe nézzek, én a hős… pedig tudom, senki sincs már odabent… Te világgá mentél, én itt maradtam egy befejezetlen mese, félig megrajzolt hőseként. Egyszer azt mondtad a mesehősök sokáig élnek, életfára, álomfára másznak, de én hiába tanultalak meg írni, olvasni, rajzolni, életed utolsó meséjéből kirekedtem, s csak egy szó maradt utánad. Falak. Soraim sorokat követnek rímtelen hanyagsággal, közönnyel. Nincs átjárás a szavak közt, bolyongok, alászállok, zuhanok a gondolatjelek és a betűk csendjei között. Hallgatok. Hallgatlak. Néma vagyok. Néma vagy.


Szilágyi Hajni


Szakíts, feledj!

Ha van lelked a szakításhoz,

Ha van erőd a feledéshez:

Szakíts, feledj!...

Úgy sem volt az szerelmi mámor,

Csak egy szeszély, mit szít a távol.

- Isten veled!...


Bolondság volt ez is, mint minden.

Silányság volt ez is, mint minden,

Álom csupán...

S én, aki mindent elvesztettem,

Hogy' rohantam e lehetetlen

Álom után!...


Befejeztük kis regényünket,

Bevégeztem már minden álmom:

- Isten veled!...

Hogy ki vagyok, tudod Te, édes,

S ha van erőd a feledéshez,

Szakíts, feledj!...


Ady Endre


Teérted remegni...

Nézd, hogy gyilkolja a szél a fákat...

- hol tavasszal még fészket ringatott -

most porhóba fulladnak a száraz ágak,

fájós törzsük jajgatva ropog.

Sehol egy madárdal, vagy szikrányi élet,

a kegyetlen vihar csak kotorva tép...

- arra gondolok, mennyire vérzett -

sodorja magával az utolsó reményt.

Nem emlékszem arra, milyen volt szeretni,

- csak rémlik, hogy ragyogtak a csillagok -

megfakult bennem a teérted remegni...

- akkor is vihar volt -

mégis itt vagyok.


Nagy Ilona



Eleven feszület

Csontig vetkőztem, beengedtelek

bordáim közé, lásd magad,

s mondtam, csak mondtam, már nem is neked,

hogy te is milyen messze vagy,


s hogy még messzebb a szép szavak,

s hogy nincs tovább, de mint holt kráterek

torkába, még besüt a nap,

hogy jobban lássam, ami elveszett,


s te, mint ki múzeumban lépeget,

mustrálgattad a csontokat,

elképzelted, hogy te a föld felett,

én meg máris a föld alatt,


s mikor magadra hagytalak,

néztél rám, mint eleven feszület.


Bertók László


Szeretlek szonett

Szívem lágyívű sejtjei lélegzik

minden rám simuló vágymozdulatod,

melyek hűlt parázsból újjá élesztik

a régi tüzet, mi bennünk lobogott.


Csókjaim őrzik csókjaid ízeit,

szavaim éke egy szép gondolatod,

vérem áramlata véred színeit,

mely bíborrá festi lélekotthonod.


Szeretlek, ahogy ember szeretni tud,

óvlak és védlek, addig, amíg élek,

mert ez a rongyos idő hiába fut,


amíg velem vagy semmitől sem félek,

hisz lábaim nyoma mindig odajut,

ahol lépésem eléri a lépted.


Kun Magdolna


Hajnali merengés

Mikor vágyamra szégyenlős kelmét terít a hajnal,

és a szavak bennrekednek valahol gyomormélyen,

alig veszek levegőt - így nézlek torzonborz hajjal,

párnámba fúrnám fejem; kelő napsugár ne féljen.


Kelj fel jóság, ne veszd bennem a remény hiú gyolcsát,

vágtázó seregek dübörögnek gyilkos szememben,

itasd fel testemmel fakó véred, álmoddal olts át,

akard, hogy higgyek ebben az átkozott szerelemben!


Suttogássá serdül ajkamon a méla szájjáték,

kergetlek, álmodba hatolva űzlek, üzekedek,

árnyadon hajszoló léptem bűzrákos fekély áttét,

s mégis; gondolatban néma öleden cselekedek.


Kívánlak most és mindig, akkor is kívánni foglak,

ha gyönyörtől reszkető tested idegent ölel majd,

boldog nem leszel soha, hisz szeretni így nem fognak,

tudod, nem vagy ostoba, hogy körmöddel más hátát mard.


Vagy mégis? Kétkedésem vajon csak birtokos vágyam?

Szeretlek még, vagy csak megszoktam harcoló magunkat?

Arcbarázdába karcoló szobrász vagy. Hazug ágyam

pillanatnyi boldogsága örökké becsap. Untat.


Mint a vérpirosló baldachinos függöny a falon.

A polcon fényképed repked lecsukott szemhéjamon.

Párnámmal fojtva őrizzelek örök fiatalon?

Bűneim emléke nem nyugszik, démoni súlya nyom.


Már mindent csináltam veled; elsőként szerettelek,

aztán gondatlan mozdulat hagyott arcodon nyomot.

Pedig emlékszel? Mikor beteg voltál, etettelek.

És mikor vadul letéptem az új ruhád, mert nyomott...


Itt fekszel, s talán nem tudsz semmiről, arcod ártatlan

rózsák bájitalával telítve nyugszik rózsaszín

álmaid magánya végtelen, s izzón forr e katlan.

Kibírhatatlan! Mellemben megszakad a kósza szív!


Megrándul ajkad, ahogy napsugár pilládon csillan,

elmondhatatlan szépségedért máskor hogy megvetlek,

de most, hogy rám pillantasz; a gyűlölet messze illan,

mélyre fojtva, torkomban suttogom; mégis szeretlek.


Somogyi Ottó


Megtaposott emlék

részegült időben felejtett énem

hadakozik kisírt múlandóságért

- vagyok, ha kellek... tudni vélem

a miértek lácrafűzött végtelenségét

miért épp a mi nyakunkba

aggatta az éj, de biztos nem lehetek

hisz a végzetünk végén kong a hang

a kizsigerelt toldalék miértek...

- karmazsinba fordított kiordított szavak

- most - megfakultak, lassan nyelte a feledés

és amit elhallgattunk, néma panasz

emelkedett beszéd, hitvány agyba vés

eret a feszült akarás, tenni! Milyen

védtelen és csekély a tudat hogy lássa

mi előtte térdepel maga a megvehetetlen,

az álomból szőtt, az ideális mása...

tekeregnek csak a gondolatok

kacs-karingók a kacsók körött

üvöltenek a kézelőre fércelt monogramok

között felejtett fehér közök

s én csak hajtom a betűket elmémből

kikönyörülve a rágott szavakat

harmincháromszor őrölt

apróra darált érzelem magvakat.

A helyzet? Változatlan nyűg

a hétköznapban felejtett

ünnep a kikerülhetetlen élvezet, a bűn

édes ölében töltött percek...

párkányra könyökölt közös éjszakák

kiterítve száradnak sárga lepedőn

felejtett foltokban. Gyűrt magány

térdepel a sarokban, mily felemelő

a tudat, emlékszel még a hegy illatára

mert illata volt ahogy a jéghideg karcolás

végigszántotta tüdőnk, az ablakra lehelt pára

keretbe vonta a csillagok fényét, titkolózás

a világ elől bújt percek egymásban, feledve

a reggelbe tépő rianást, a hajnalt, az utat haza.

Haza? A kilométerek kezedbe szorították kezemet

és valahol útközben, elveszítettem a hangomat.

Évezredek csöndje hullott közénk

megkérgesedett mondatok untatták az elkövetkezőt

nincstelen pillanatok szórták elmém

titkos álmaiba a vágyak végtelenbe vesző

képeit. Hiányzol és hiába hímezem a szavakat

arannyal, hiába körmölök verseket az égre

hiába nézegetem csésze mélyét a jövőm zaccal

kikent alján csak hallgat, mint ajkad, résre

nyílt varázslat, türelmetlen figyelem hogyan csordul

a végtelenbe a sorsom végére köpött pont

vagy csak vessző, lélegzetért még koldul

elmém egy újabb esélyt, még hagyod...?


Brada Ági


Vágynék egy régi mozdulatra...

Lettem a bánat őszi tükre,

szívemben monoton jajgat a szél,

elhervadt perceink lábnyomában

kereng az álmom: hullt falevél.


Vágynék egy régi mozdulatra,

a gondolat újra csókot idéz,

ha ködös homályba húz az este

átfog az emlék: lágy, puha kéz.


A hiányod konok fájdalom,

de a távoli csöndbe hullt nyarak

elillant vadvirág-illatába

már hiába súgom: vártalak.


Kormányos Sándor


Nélküled csak egy fakóra perzselt pillanat volnék, s bár szárnyalhatnék kongó szakadékok fölött, csak a semmi sóhaja simulna belém értelmetlenül. Veled azonban az Élet szűzi illatát lélegzem, s bár olykor béklyót köt létem törékeny lábára a szívedből rám zuhanó csönd, hitünk holnap-létráján kapaszkodva tudom, kettőnkért a felhők hűsében megmártózni ugyanúgy érdemes, mint emlékfalakként semmivé omlani.

Az est

Messzi fuvolaszót szitál az est,

jól hallani, bár gyöngülő képzet.

A távol dombjáról cammogó fák

árnyán e dallamocska Holdat fest.


Füvön reszkető csöndön hál kicsit,

a márciusi mag is didereg,

és hallgatom tompa csöpp moraját,

ahogy szíved nyugton engem keres.


Bartalovics Zoltán


2012. március 16., péntek

Sajogjon csak

Úgy ringok el a süket homály titkán,

mint gyermekként ringtam jó anyám ölén,

s míg az árnyat növeszt a tar mezők síkján,

Te békésen szunnyadsz szívem árva csöndjén.


Hiányzol! Nem bánom, a lélek olykor érez,

sajogjon csak keblem vadul zilálva,

de úgy szerezzen jogot a szerelem nevéhez,

hogy rólad zengi ódáját az omlatag világba.



...ma újra incselkedett a tavaszi napsütés, madárdal csorgott a fák éjszakába fagyott végein, és mégsem ért el a sárgán melengető lélekfény, végérvényes üresség lakik ott, ahol eddig túlcsordult érzelem és megnyugvás, elpihenő gondolatláncokra fűzött gyöngyök békéltető oltalma... bekopogtat minden illat, hangfoszlány és rebbenése évekbe rácsozódó álmoknak, hiányzol...

Moha