2012. február 26., vasárnap


Tudod, Kedves, William Shakespeare-nek igaza volt; színház az egész világ, és mi olyan természetességgel viseljük álarcunkat, ahogy a Sors emeli magasba izzó kardját. Merev szemekkel figyeljük mások örömét, és ahelyett, hogy mi magunk élnék rajongva, az öröm rózsáitól kigyulladt arccal, szüntelenül azt lessük, ki hogyan vélekedik rólunk, tetteinkről. A világ elvárásainak teszünk eleget nap nap után. Mit számít, hogy fogcsikorgatva, lázadozva, sírva, vagy netán elfulladva küszködünk, ha ez a világnak tetszik? Hisz ilyenkor dobálja ránk nyilait a rivaldafény, és mi hosszan hajolgathatunk meg publikumunk előtt. Szűnni nem akaró tapssal díjazza a Sors e látszat-életnek halottjait, bennünket. Ám esténként, miután legördült a függöny, és végre kiosonhatunk színházunk művészajtaján, amikor magányosan ülünk le tükrünk előtt, s egy mozdulattal lemoshatjuk arcunkról az előadott darab szennyét, vajon milyen arc néz vissza ránk? Ilyenkor piros vért köpül nyugtalan szívünk, hisz dacunk lehanyatlása nyomán feléled bennünk újra a felismerés: ma sem magunknak éltünk. De vajon hol lehet biztonságban a meztelenségét feltáró lélek, ha önmagát felajánlva mindenhol kiégett képmutatással néz farkasszemet? Nem tudni, egy dolog azonban biztos. Míg jelenünk önkéntes bohócai vagyunk, míg szándékosan elfojtjuk az eget kívánó ösztönünket, és rabláncokon ropjuk szilaj táncunkat, addig csak a világ, és nem a komédiás mulat.

mennyi átok,

s mennyi áldás

él ott, hol szót szül

megannyi gondolat


és én most

csak lehajtanám fejem,

mozdulatlanul

hallgatnám

az órajárásba

kövesült éji hangokat,


ami hozzám szól

mégis véd,

ahogy csenddé sűrűl

odakint a sötét...


Moha


Méz

A fájdalmam oly érett, mint a méz már,

és bölcs és mély és terhes száz titokkal,

és minden kincseket magába foglal,

és hallgat és vár, sehova se néz már.

Virágtalan bánat. De ez: a minden.

Méz, tiszta méz, méz, mennyei ital,

több mint a föld tünő virágival,

ambrózia, virágok lelke, kincsem.

Gyümölcs, nektár, melytől üdül a hívő,

minden cukrot magába édesítő.

Én csak röpültem és ezt szüreteltem

kalászos rónán és szőlős hegyekben,

ezt szüreteltem, mert én csak röpültem,

és életem nehéz mézzé köpültem,

bánattá, jajjá, könnyé, tiszta mézzé,

egy csonk világban egy fájó egésszé.

Ó lankák, ó virágok messze tája,

ti telt gyümölcsök korhadt rúdakon,

s ó könny, te élet mély esszenciája,

megölt virágok méze, fájdalom.


Kosztolányi Dezső


Szabad akarat


Arcomra, mély barázdát váj

az idő múlása.

Lelkem gyűrűi sokasodnak,

híznak - mint terebélyes

fatörzs őrzi múló éveim -

kérges szívem nem felejt.


Fagyott emlékek özöne

kavarog fejemben.

Boldogságom - jeges fuvallat -

dacos haraggal veszni hagytam.

"Szabad akarat" mondja a biblia

dönthettem - akarhattam.

Istenem

ez nagyon nem igaz...

Nem tudhattam, mert eltitkoltad!

Nem dönthettem, mert rám osztottad!

...

Sós patakom csordogál

haragom rég tovaszállt...

Drága kincsünk a Jövőnk

imádkozom, hogy majd Ő!

- dönthessen szabadon, igazán -


Lőrinczi L. Anna


Amíg álmodunk

Ne keltsétek fel az álmodókat,

amíg álmodnak, addig boldogok.

Foltozott

gúnyájuk királyi palást,

aranykalászt

ringat meg-sincs földjük.

Fölgyűlt

könnyük gyémánttá válik.

Az égig szikrázik

a földöntúli fény,

s az arany nagyot játszik

a kék ég ívén.

Robotos testünk

a szépség szobra,

ellopott lelkünk

a jóság csokra.

Füsttől mart hangjuk

orgonabúgás,

s márvány palotájukban

a rabszolgatartó

rongyos koldusként

száraz kenyérért kopog -

Ne keltsétek fel az álmodókat -

amíg álmodnak, addig boldogok.


Alföldy Géza


Utolsó felvonás

Fájdalom-lázas hajnalon

kezed súlya alatt fulladtak

a törékeny hangú sóhajok,

az utolsó felvonásban is játszottál,

istent játszottál...

álmainkat legyilkolva,

ezer szöggel lángoló keresztet ácsoltál…


Most hóhérként röhögsz fekete gúnyádban,

önmagad festette hazug álarcodban.

A szél odakint sikítva szaggatja ki

a zajban rekedt gubbasztó csendet,

íveket tangózik a bamba világ körül…

Vagy ezek is a te lépteid?


Feszülve tágul az est pupillája rám,

néha még félek ebben a homályban,

hisz' közeledő árnyékod is riaszt már.


Nekem készített máglyára akasztom

egykor kiüvöltött ítéleted.

Most én kiáltom;

Mától te vidd tovább a keresztet!

Reszkess te saját árnyékodtól,

s majd ott élj-szeress-sírj-halj,

hol megtört szárnyával vergődik nappallá,

a fekete hollóként suhanó sápadt arcú éj.

Ott, hol megrepedt fényű csillag-lelkek

álmodban szemhéjad alá zuhannak,

s tántorogva halnak meg csúf magányukban…

Ott élj-szeress-sírj-halj!

Ahogy az elrendeltetett…


Tán’ a halál, majd feloldoz senki fiaként,

megbocsátja félrecsúszott ököl-szavaidat,

s fekete-oltárán angyallá szentel téged.


De míg itt élsz, szeretsz, sírsz

e földön, más már nem lehetsz,

csak a pokol-gödréből felhörgő,

ember testbe öltözött,

gyilkos lelkű árnyalak…


Szilágyi Hajnalka




Az élet nem álom, hanem küzdelem. Csak azokat nem csalja meg, akik bátran, erős akarattal néznek szembe vele.


Babits Mihály



Esti dal

Oly jó ilyenkor este már,

mikor az izzó nap leszáll

s a csillag csillog csak nekem.

Elgondolom az életem.


Ami elmúlt és ami lesz még,

mit rég megúntam s amit szeretnék,

messziről nézem és nyugodtan,

ami után egykor futottam.


Mire az izzó arc lehül,

a szív is békés lesz belül.

Öröm, kétség oly messzi cseng

és jól esik az esti csend.


Jó így mégegyszer szemlehúnyva

mindent végiggondolni újra,

a lélek könnyű, mint a pára

s csend van. Elalszunk nemsokára.


B. Radó Lili


Naptár

Az éjjel kérdezi napjaimat

derengve adja a feleletet

a reggel

valaki tépdesi lapjaimat

mindennap kevesebb leszek

eggyel


Márai Sándor


Csapdába csalt pillanat

Hiába hullnak könnyeink

a múló évekért,

hiába kérjük számon, miért fogy az erő,

sosem leszünk többek,

mint az a csapdába csalt pillanat,

melynek uralmát lopta

az örök-álom idő.


Kun Magdolna


Mert a gyökérben van az élet, érted? Aki pedig elmegy, nem viheti magával a gyökeret. S akinek nincs gyökere, az elvész.


Wass Albert

Megoszthatom veled

Nem adom, neked - a csalán-zöld mezőket,

apró, fürge-röptű, vidám csiviteket,

hegyek oldalában szunnyadó erdőket,

rejtekadó nádast, lomb-lepte ligetet.


Nem adom - a május cseresznyevirágát,

kósza gyapotfelhőt, sziréna-kék eget,

tarka lepkék táncát, zápor-verte járdát,

pocsolyában fürdő, ugráló verebet.


Nem adom - hajnalok pirkadó-parazsát,

izzó, nyári napnak égető melegét,

esti tücsökzenét, csillagok varázsát,

indigó-lilába bujtatott éj-zenét.


Nem adom - az őszi aranyszínű fákat,

rozsdavörös bércet, völgy-búvó patakot,

pirosan mosolygó, roppanós almákat,

folyóvízmosdatta, csillogós kavicsot.


Nem adom - a télnek hermelin-palástját,

jégvirág csokrokat, zúzmarás kerteket,

titkot rejtő mesét, évszakok csodáját -

nem adom, neked, de megoszthatom, veled.


Nagy Ilona


Titok

Mindent, mindent tudhattok rólam!

Nagy bűneim ólmos sötétjét...

Átkos életem hogy hajol

a sors korbácsa alatt kétrét...


Botlásaim pojáca-táncát,

tévedt siklásait kezemnek...

A keserű falat izét,

mikor elrejtőzve eszem meg...


Hisz csontig meztelen vagyok,

akárki a szívemig láthat...

A szent ledérség árkain

hagytam el színes, rongy ruhámat...


Mindent, mindent tudhattok rólam!

Még azt is, hogyha jót cselekszem...

De ha én kérdem: ki vagyok?! -

nem felel rá, csak két meredt szem.


Somlyó Zoltán


Falak mögött

És elfáradtál…

és ott maradt egy nagy lyuk,

ami folyton fáj.

De már nincs erőd…

sem hited…

sem elég szíved…

hogy merj szeretni…

Ezért inkább falakat építesz…

ahonnan kilátsz ugyan,

de be nem jöhetnek…


Arany-Tóth Katalin


Tarkómon jobbkezeddel

Tarkómon jobbkezeddel feküdtem én az éjjel,

a nappal fájhatott még, mert kértelek, ne vedd el;

hallgattam, hogy keringél a vér ütőeredben.


Tizenkettő felé járt s elöntött már az álom,

oly hirtelen szakadt rám, mint régesrégen, álmos,

pihés gyerekkoromban s úgy ringatott szelíden.


Meséled, még nem is volt egészen három óra,

mikor már felriadtam rémülten és felültem,

motyogtam, majd szavaltam, süvöltve, érthetetlen,


a két karom kitártam, mint félelemtől borzas

madár rebbenti szárnyát, ha árnyék leng a kertben.

Hová készültem? merre? milyen halál ijesztett?


Te csittitottál drága s én ülve-alva tűrtem,

s hanyattfeküdtem némán, a rémek útja várt.

S továbbálmodtam akkor. Talán egy más halált.


Radnóti Miklós


2012. február 19., vasárnap

Ne fájjon

A nyárfák búsan zokognak a parkban,

fagyott sóhajuk utánad oson,

nevedet mormogják halkan, nagyon halkan,

mégis kiáltásként zúg át a városon.


Hol vagy? Hallod, hogy pereg

a hajnali harmat e kiáltásba fúltan?

Nézd, ahogy lelkem zuhatagja remeg,

Te lábnyom marta utam, te gyönyörű Múltam!


Ne fájjon, hogy voltál, én sem bántam meg,

hogy talpamat sebezte sok éles rög,

hogy kín-csípte, kopár életem felett

a te keserédes szavad dübörög.


Mindaz, mit adtál, szent volt és áldott,

égő emléke annyi régi fénynek,

szemed szűrőjén szűrtem a világot,

s most új sebek jönnek, kínok, remények.


De nem jönnének, ha nem lettél volna,

ha nem mutatod meg a helyes irányt,

most hallgasd a fákat, hogyan zokognak,

fájó zokogás ez, de Életbe ránt.