2012. január 28., szombat

Ha álom vagy...


A vágy itt feszül, ujjaim hegyén,
s míg szempillámat lomhán zárom Reád,
Te nyújtózz csak szívem nyitott tenyerén,
én majd lelkemet göngyölöm alád.

Kényelmes így? Nézd az örök omlást!
Ha látlak, semmim nem maradna ép.
Szeresd bennem a szép szavú romlást,
s hogy éltem légy Te a hű bizonyíték.

Én majd vigyázlak, véremmé iszom,
a hited, az üdvöd, a csókod, a szád
Te éltető gyönyör, Te pusztító iszony,
ha álom vagy, engedj álmodnom tovább.


Látlak a kúszó árny fényt faló lelkében,
látlak a falon táncoló gyertyaláng tüzében,
látom, ahogy az éjen őrt ül a holdfény,
s hidat ácsol gondolat és valóság közé.

Látom égi pipacsizzását a kelő napnak,
látom, ahogy Tavasz csókja ráhull az ágakra,
de nem látom az Élet izzó csipkebokrát,
s nem látok a temetőkben nevem véste fejfát.

Hisz elhamvadt a gyermek, ledobta ruháját,
rámérte hát Sors szabója felnőtti gúnyáját
de rossz lehetett rőfje, s kurta lett ruhám,
megágyaz éjjelente kemény vánkos-ágyán.

S még elfolyik az idő sárgaszín aranya,
és létem arcát nem pirítja az elmúlás csókja,
vágyom a reménynek szúz-tiszta pólyáját,
s vágyaink éjbe fúlt megannyi sóhaját.

Moha

Itt voltál...

Már nem hallom lépteid
messzi koppanását
összegyűrt álmok közt
csak illatod lebeg,
és köddé lett perceket
őrizget az emlék,
hogy itt voltál egyszer
s én itt voltam veled.


Kormányos Sándor


Az emberek azt felejtik el, hogy a másiknak is csak egy élete van, és ha ő az életét a mienkre tette fel, (nem véletlen, mert okot adtunk a bizalomra) akkor olyan az elhagyás, mint a cserbenhagyásos gázolás.
Nem vonatkozik ez a szeretetre, mert a szeretet olyan, mint a szívdobogás, független az akarattól, ezért azt senki se kérheti a másiktól számon, légyen az ígéret bármilyen. Szerintem.

Papolczy Katalin

Kellesz nekem

Kellesz nekem, mint napfény kell a fáknak,
Tikkadt virágnak, mint a víz szeme.
Úgy, mint a test kell kóbor furcsa láznak,
Mint dalra vágyó fülnek kell: zene.

Vágyom rád, mint vándor vágy a fényre,
Sötét fű után, ha eső, szél veri.
S ezer ház súgja délibábnak: térj be,
S ezer tenyér nyújt hűs vizet neki.

Úgy nézek rád, mint víz-csepp néz az égre
Irigylő vággyal vén felhőkre lát,
És hogyha feljut, titkon, lopva, félve
Anyjában nézi vágyva önmagát.

Kellesz nekem, mint bűnnek kell az este,
Mint vad csikónak fékező hurok,
Ezernyi vágyam téged vár keresve,
S ha egyszer eltűnsz, veled pusztulok.

Fáy Ferenc

Csak a miénk

Gyere - éljünk át együtt valamit.
Mindegy : csillaghullást-e, falevelek
sustorgását a könnyed délutáni szélben,
vonatrobogás zaját, vagy gyermek kiáltását
az ablakunk alatt.
Csak az a fontos : közös legyen az élmény,
tiéd s enyém. Hogy érezzük a pillanat
varázsát, azt, ami csak a miénk. Amit
később : holnap, egy hét vagy tíz év múlva
egy ihletett, csendes órán úgy vehetünk elő,
mint bársonnyal bélelt tokban őrzött ékszert,
és felmutathatjuk, te vagy én:
Emlékszel?
Akkor - akkor susogott úgy a lomb,akkor
dübörgött át az a vonat, s, az a gyermek,
ki akkor kiáltott, vajon, hol lehet ma ?
Valahol él, örül, vagy tán éppen víg
gyermekségét óhajtózza vissza, s nem sejti,
hogy az számára elveszett. Csak itt, a mi
szívünkben maradt egy villanásnyi fénye :
egy csengő hang az ablakunk alatt.

Osszuk szét most e csodát azok
közt, akik akkor nem gondoltak a jövőre,
és most a múltban tapogató kézzel keresnek
valamit, ami akkor kedves volt, közös volt,
s ami most már soha le nem téphető
gyümölcsként int a reményfák ágain
azoknak, akik a dombról visszanéznek.

L. Gály Olga


Soha nem tudtam, hogy így is lehet várni. Mintha kényszermunkát végezne az ember. Mintha bányában követ törne. Ilyen erővel, ilyen rendszeresen, ilyen elszántan és kétségbeesetten.

Márai Sándor

Legyél nekem

Legyél a félelmem csendszavú őre.
Könnyillatú ébredésem álomharcosa;
Mosolygó pillanat a sodródó időben,
ha túl sokszor üt rám Isten ostora.

Legyél szerény jövőm végnélküli perce;
Egy tiltott szívdobbanás rejtett dallama,
hogyha minden remény haldokolni látszik,
egy feléledő ritmus még életben tartsa.

Legyél csalódásom vigaszt hozó napja.
Őrizd két szemedben a fénypillanatait,
hogy minden ami álom valósággá váljon,
s csillaggá ragyogja a mosoly nyomait.


Kun Magdolna

Nem jön senki


Kipp-kopp, mintha egy asszony jönne,
Sötét lépcsőn, remegve, lopva:
Szívem eláll, nagyszerűt várok
Őszi alkonyban, bizakodva.

Kipp-kopp, szívem megint megindul,
Hallom megint: mély, nagy örömre,
Halk tempóra, titkos ritmusra
Mintha jönne valaki, jönne.

Kipp-kopp, most már egy síri alkony
Ködös, süket nótáját zengi
Az őszi est. Ma se jön hozzám,
Ma se jön hozzám senki, senki.

Ady Endre

A liliomokért

Ha vártalak (és sokszor vártalak),
könnyű volt testem-telkem, mint a hab,
az idő boldog csöndbe öltözött,
liliom sarjadt égett nád között;

a vágy harangszavú hullámait
körbezengette, átszakadt a híd,
áradt a víz, omlottak kőfalak,
és zakatolt az ábrándok alatt

a vér körpályás, élő rendszere;
váltóját későn állította be:
föl-le száguldó lélegzet-csapat
jelezte jöttödet, nyugalmamat -.

Már a medrébe minden visszatért.
Fohászkodjunk a liliomokért:
nekünk bomlottak sugaras és vad
pillanatokban, amíg vártalak.

Egyed Emese

Teraszról Teraszra

Feltett szándékom, hogy megszeretem Önt.
Sok-sok kilométert teszek meg naponta.
Ha csak néha láthatom, nekem az is öröm.
Mosolya mosolyt csal az arcomra.

Nem vagyok más, vagy több a soknál:
Zenész, színész, ismert-híres ember.
Valahogy többre becsülök egy búvárt,
Aki elmerül az érzelmekben.

Többet jelent, ha látom, hogy örül,
Mint saját rabságom problémái.
Körberajongják Önt, körös-körül
Legendás férfi-szívek emblémái.

Most is mosolyog, vagy inkább nevet rajtam?
Ki írna manapság verset Önnek?
Íme, két kérdés is megválaszolatlan,
Pedig már rég elneveztem Gyönyörűnek.

Bialkó László

Elengednélek, visszahívnálak

Elengednélek-
visszahívnálak-
nagy vízben vetnék neked ágyat
Amerre mennél,
mennék utánad.

Erőt az el-nem-érhető jövő ad
S holnapi romlása a vágynak-
Venné a világ véremet,
de én csak mosolygok,
mert látlak.

Elengednélek-
visszahívnálak-
Porból fölszedve vizet adnék,
sebed kimosnám szavaimmal.
Melléd feküdnék s a világot
elsötíteném
hajaddal.

Csóori Sándor

Kívüled élek



Órák, napok
jéghártyás ablaküvegét
lehelgetem, hogy megláthassalak.
Gyönyörű arcod tanulom
utcán, sinek között, örök életveszélyben,
nem-tudom-hova tartó villamosokon.

Kívüled élek,
olyan bátran, hogy abban már
megláthatnád a vacogást,
ha egyszer közelről szemügyre vennéd.
De nem is ismersz.

Én vagyok az,
aki meg tudom szelidíteni
Szemöldököd egymást-maró kígyóit,
aki nem félek, hogy összezúzódom
fekete köveiden,
aki talán még megbírkózóm egyszer iszonyú angyalaiddal,
aki be merek lépni hozzád
a magad-fonta kettős rács mögé
és enni adok neked naponta
és megitatlak
Nem is tudsz róla, lehajtott fejű.

Érted-e még az egyszerű beszédet?
Bogozd ki göbös sorsodat.
Segítek.
Aztán visszaadom.

Kívüled élek,
ilyen siralmas-bátran.
Te itt keringsz, még oldozatlanul,
csontjaim fehér izzószálai
tízezer voltos áramában.

Rab Zsuzsa

Senki nem mondhatja meg, kit szeressek. Még én se utasíthatom magamat, mert ez jóval magasabb szinten dől el, mint ahová akaratom fölér - ez a lelkemnek olyan helyén dől el, olyan magas, a földi élet légkörén túli szférájában, ahol már sem a társadalom, sem a szokások, az elvárások, az érdekek, de még a lelkiismeret sem szólhatnak bele semmibe. A lélek itt már szabadon szárnyal, azzal és oda, akivel és ahová akar.

Müller Péter

Soha nem volt

Soha nem volt jogom ébredni melletted,
nem láthattam reggel a szemedet,
nem fordulhattam feléd lágy mosollyal,
hogy megtudjam, milyen lesz a nappal.

Álomból, álomba ringatott a gondolat,
együtt ébredni, egy puha takaró alatt,
kettesben meginni a kávét Veled,
mindennap átélni, érezni a szerelmedet.

Nehéz volt lemondani erről az álomról,
a szívemben fájdalom, keserűség tombol,
nem kettőnkre, az életre haragszom,
nem érdemeltük meg, hogy minket ostorozzon.

Nem bújhatok el, fájdalmam eltakarva,
nem sírhatok szabadon a válladra borulva,
ha találkozunk, a mosolyom szereted látni,
keményen tanuljuk, mit jelent a szó: várni.

Várni a véletlent, a gyengéd pillanatot,
várni a percet, mi gyönyört adhatott,
várni egy édesen puha csókra, ölelésre,
de az álomból ébredni kell, feledésre.

Miért nem álmodunk napot, holdat, csillagot,
a végtelent, a messzit, a máról átfutó holnapot,
egy tündérvilágot, benne egy boldog párral,
ahol nincs bánat és könny, csak vidám madárdal.

Felejteni nem akarok és nem tudok,
fájdalmat okozni másnak nem fogok,
ha a szemedbe nézek, ott magamat látom,
Te is szeretsz, ez a szerelem nemcsak álom,

Talán, egyszer majd megérdemeljük,
hogy a reggelt közösen ébredjük,
de az már egy másik élet,
újra kell születni ahhoz ,
hogy szerethesselek
Téged.

P. Pálffy Julianna

2012. január 22., vasárnap

Megtagadlak

Ha egyetlen csókkal
nem nyomod fájásig lelkem falát,
s nem száll ködökbe forró vérem gőze,
ha felverem a rám vetülő
szemed szürke tavát
hát megtagadlak.

Ha egy érintéstől
nem terebélyesedsz ki bennem,
ahogy a józanság jégvirága virul,
mielőtt elolvadna
forró tenyerekben,
hát megtagadlak.

S ha nem úgy leszel nekem,
mint bűnnek a hű este
tikkadt éjszakákon
forrón omló vágyad
nem engem vár keresve,
hát megtagadlak.

S ha nem úgy ölelsz át,
mint párafátyol ősszel
a szántóföldeket,
és dús ereidben nem ködfejtő,
reszkető harmatom gyűl meg,
hát messze elkergetlek.

És elpusztítalak,
mint szél a lepkék szárnyát,
ha valaha is gyönyörünkben járván,
tiporni látom, az álmodott világot,
a lelkemet mely érted,
százszor holtra fázott.

De most... dőlj ide,
szerelmem áldó-pusztító dühének,
most nem tagadlak, nem kergetlek,
most nem lázongok konok daccal érted,
most lázbetegként, vergődve akarlak,
megőrizve tisztának, e szent pillanatnak.


...ha a homokóra szemtelen szemei, lelketlen játékukkal, elválasztanának minket, ott lennék, ahol Te még nem voltál... megkeresnélek újra, és a homokszemeket tenyerembe szorongatva csókolnám örök hűségemet ajkadra... vérző szívem tintája lásd kiömlött, beteríti szép reményeimet, de neved örökkön ismételi, és az ígéret szavát: soha nem kell más...

Moha

Gyönyör

Végy karjaidba, legvégső menekvés,
gyönyör, kínom, szomorúságom,
üdvösségem, nyomorúságom -
befogtál, hát most légy menekvés,
hogy amikor mindenki megtagad,
legalább benned lehessek szabad.

Kifosztottál és meggyötörtél,
hát jó, itt maradok veled,
ne lássak, fogd be szememet
s altasd, akit eddig gyötörtél;
oda remény s minden okosság:
senkinek sincs több joga hozzád!

Legjobb asszonyom elraboltad,
szeretim összecserélted,
bitang utakra buktam érted
és az utak földaraboltak,
hogy mindenütt jussak neked:
segíts, mert megszenvedtelek.

De most olyan légy, mint soha,
száz kézzel tudj most simogatni,
ezer káprázattal becsapni
s bepólyázni, mint még soha,
jó hús-ágyadban, karjaidban,
ahol eddig mindig csak sírtam.

Tegnap még vezekelni vágytam,
csöndet kértem és partokat. -
Végre, nincs többé kegyelem.
Te vagy csak, testi szerelem,
szemed minden vergődő szíven átlát;
fordítsd el rólam az igazak átkát!

Szabó Lőrinc


Tagadj meg!


Ha tagadásra ítélsz, hát tagadj meg engem,
van az úgy, hogy néha én is megérdemlem,
de ha netán azért tagadsz, mert szeretlek téged,
soha ne adj esélyt a tagadásnak, kérlek,

mert a megtagadott érzéssel átkot hord a szív,
s a benne lévő gyűlölet is fellázadást szít,
és ha a gyűlölet fellázad az igaz érzés ellen,
értékét veszti minden, miért élni mertem.

A megtagadás olyan, mint a csőre töltött fegyver,
szánt szándékkal öl, mibe belehal az ember.
S mikor én is vesztes leszek az érzések felett,
tedd meg értem azt, hogy tagadva szeretsz

Kun Magdolna

Elfognám szél-szerelemedet

Mióta biztosan tudod,
hogy létezésed éltet engem:
képzelt fölény duruzsoló
biztonságát se szítja bennem
kétségeid sóhaj-szele-
hamuvá lett lobogó gőgöm,
elfognám szél-szerelmedet,
hogy örökké nálam időzzön
Már gyermekláncfű-bolyhait
lefújtad mind a kétkedésnek,
a „szeret - nem szeret" pihék
úgy fogytak el, ahogy remélted;
szeret - vallott a sorsvirág
s lehet: e vallomás a veszte...

Talán szeretlek? - megszeretsz.
Szeretlek! - s talán nem szeretsz te.
Úgy vagyok, mint aki magát
megadta épp a harcmezőkön,
s várja, hogy ellensége most
elfogja vagy szívébe lőjön,
rejtélyességem fegyverét
önként, feladva félredobtam
s hogy foglyul ejts - azt várom én
végleges-kiszolgáltatottan.

Baranyi Ferenc

Hitvallás

Te, aki vagy, de rejtve a jelekben,
tudom, hogy egyszer meglátlak valóban,
és tudom, minden készület ezért volt:
a néma harc a csönddel és a szóval.

Ezért kellett az arcokba merednem,
és elfelednem végül minden arcot.
Hogy a káoszból tisztán földerengjen,
izzó kontúrral váljék ki az arcod.

Ezért feszült kínná a némaság
a számban. Hogy majd akkor azt, ami
vagy, azt a legvégső jelentést
a csönd előtt ki tudjam mondani.

Makay Ida

Most követellek magamnak

Ereimben boldog tüzek szaladnak,
Harsány szívvel követellek magamnak,
Mint régen-régen:
Az egy-igaz Fiatalság nevében.

Már nincs joga állott, tegnapi könnynek,
Sorsunk fölött csak sorsunk, aki dönthet
S már nem rivallnak
Halál-sikolyos félszek és tilalmak.

Kedved ha másult, már hiába másult,
Tartom szíved úgy, ahogy reám hullt
Vérbe-vesződve,
Sorsához nőve és sorsába nőve.

Vágynak bűn volt, de itt vagy s ez valóság
S a valóság mindig a legfőbb jóság,
Se bűn, se szégyen:
Az egy-igaz Fiatalság nevében.

Ady Endre


Perzselő vágy


Ahogy a víz reszket őszi éjszakákon,
Úgy reszketek én is, mikor rád várok.
Hideg lenne? Szél fújna?
Vagy csak a vágy az, ami ráz újra meg újra?

Nézem az eget, hogy mily szép,

ahogy az meghasad, s a Nap vére kifolyik...
S közben szívem nyíl így szét...

Ölelni akarlak!

Ölelni, utat adni a vágynak.
S érezni azt, ahogy a szádnak nem kell más, csak az én bőröm...
Légy hát te az én börtönőröm!

Csókolni akarlak!

Csókolni, hogy érzem ajkad melegét,
S halljam hangod, ahogy elcsuklik... s kér.
Testem ad, lángot ígér.

Azt akarom, hogy folyj belém!

S tested váljon testemmé.
Véred vérként száguldjon bennem,
mint fékevesztett folyó, aminek nincs medre,
s arra folyik, amerre a kénye kedve
viszi, mert így jó neki.

Szomjazom.

Mert már hetek óta nem iszom...
Pedig víz van elég,
csak merítenem kellene még... s még.

S míg várok rád,

az ég elvérzik.
A vágy meg egyre csak vétkezik.
Vétkezik, mert nőttön-nő,
s vágyként lobogva az ölemből tör elő.

Jöjj hát, ne várass tovább!
Mert az éjszaka lángot ád.
Lángot, melyet használni kell,
mert most éget,
most perzsel.
Akarom, hogy perzseljen!
Mit perzseljen! Égessen!
S úgy égjek porrá kezedben,
hogy a vágyakozást lássam két szemedben.


Pej Erika

Üres szavak alá rejtettük azt a rettenetes izgatottságot, mely egymáshoz kergetett. Dadogva titkoltuk, hogy akarjuk egymást. Megjött az a pillanat, amelyben kíváncsiak lettünk egymás ízére, és meg akartuk kóstolni egymást. A szerelmi emberevés ünnepi pillanata, amikor egymásnak esik az éhes férfi meg az éhes asszony, és kézzel, szemmel, szájjal, minden érzékével iparkodik mennél többet falni a másikból, hogy a ruhán, húson és csonton keresztül eljusson a mindentől megfosztott, mezítelen lélekig.

Heltai Jenő

Hajnal simít

Hallod? Az éjszaka kis neszei körbeölelnek,
mélyül előbb, majd elhal a párnahuzatban
sóhajom sóhajodon, cseppnyi varázs a szerelmed,
moccan a fényre, hajnali lénye tudatlan,

karjaid íve a friss takaró árkain, inged
lágy anyagán fut újra meg újra az ujjam,
ritmusa visz, s ahogy végtelenül ringani enged
körben és föl, le, hagyja, hogy tájait bújjam,

hajlik a csend, vele fordul a tér, kis tavaszában
kincs az idő, szétfoszlanak lázas agyamban
mondataim, mozdulok és beleroppan a vállam
tartani tőled amit megtartani kaptam.

Így tekerednek a gondolatok bennem a vágyon
innen és túl, Te magad vagy Álom és Törvény,
surran az éjjel, szétszaladó kicsi árnyain látom:
tűz-szemeidben ébred a hajnali napfény.

Hepp Béla

A Szerelemhez

Táncoltam a tavaszban,
a kikelet madárdallamában,
fürdőztem hajnali harmatok
frissítő párájában

Dúsan virágzó hársfák tövében
szelíd álmokat szőttem a széllel,
bódultam az illat mámorában,
köréd fonódó, lázas szenvedéllyel

Újjá születtem benned:
elnyújtóztam a fényselymű nyárban,
ahogy zsenge pázsit zöldje éled
az anyaföld oltalmában

Együtt szálltam veled s a Fénnyel,
(a tisztulni vágyó reménnyel)
de lelkemre ólomeső hullott,
s beborított fojtó sötétséggel

Most gyom fedte útjait bolyongom
- fáradnak vállamon az évek -
s nélküled kísérget hű Sorsom
megtörve, markomban az élet.

Arany-Tóth Katalin

Mennyi, mennyi...



És aztán láttuk azt a nagy kékséget, ahogy
tágra nyílt szemmel bámult bennünket az ég.
(Szeme fehérje az a néhány bárányfelhő volt
éppen?) Meg távolban, hol a föld valamiként
összeér az éggel, ott kéklettek a hegycsúcsok.
S előttünk zöldellt a rét. Te is emlékszel még?
Vagy arra, amit el szerettél volna mondani,
mielőtt hangtalanná lett a születendő remény?
És a tónál? És az erdő szélen? Vagy még inkább
a Minaret tövében? Meg romos várak épségben
maradt bástyáin, hol szerelmünk akár őrláng,
lobogott túl a végeláthatatlan messzeségen.
Mennyi kép! Mennyi hang! Mennyi emlék!
Mennyi álom és megvakult valóság! És üde
nevetésed, és könny, sóhaj, öröm köt hozzád,
téged hozzám. Ezért lehet az, hogy nélküled…
- már én sem vagyok.


Káli László


Esküszóval


Börtönödnek se zárja, se őre.
Tekints hát a percenő,
időtlen időre!
Múltunk a volt,
jelenünk a van.
Jövőnk bizonytalan,
esküszóval szólal meg hát szavam:
tartson bár ezer évig, ha kell
- még Neked se mondom el -,
ragaszkodó tíz körmömmel
kaparom szét e Magad köré vont,
bazalt-kemény falat,
hogy felszabadítsalak.

Szívedből ki ne vess,
Magadtól el ne űzz!
Mellettem suhansz majd
időn és téren át
irdatlan magasba,
s az Isten tenyerére ülsz.


Varga Tibor

2012. január 16., hétfő

Egy ünnep emléke

Ma újra a halál ege mennydörög,
míg mélyemben egy ünnep emléke sajog
jeges szél váj utat a bús sírok fölött,
s öklével verdesi a zárt ablakot.

Engem keres, hát megérkezett végre,
a telő Hold ezüst lepléből leng elő,
s mint, aki csak úgy, árván erre tévedt,
bejárja velem a fagyott temetőt.

A gyertyák fénye újra merő selyem
Téged ünnepel ez a büszke fény
látod, Apu, platinakeretben
feszül az éj Nagyvárad egén.

Ma én is hoztam csodaszép virágot,
mely fehér glóriaként fejednél ragyog,
és idehoznám az egész világot,
ha ünnepelhetném születésnapod.

De itt ma is, mint tegnap, néma csend lakik,
és a csend mögött dermesztő hideg
örökkévalók, akár álmaink,
amiket folytathatnék, de nélküled? Minek?



2012. január 15., vasárnap



...ezért születünk, hogy tele legyünk érzésekkel, gondolatokkal és találjunk feloldozást a fájdalmak idején...

Moha

Égő gyöngyfüzérekbe morzsolom

Apám! Hányszor mondtam,
ó, hányszor kértelek gyermekként,
térdelj le mellém esténként,
kulcsold össze két kezed,
és mondd velem az imát,
Én Istenem, Jó Istenem…

S te mondtad …és hittél,
hogy valaki majd kinyújtja feléd kezét,
mikor félhomályban ülsz egymagad,
s reszkető farkasbőrbe bújva vonyítod
a néma hold, könnyező szavát.

Hányszor kértelek, üvölts, ha fáj,
ha a kandalló tüze is megfagy szobádban,
lángnyelve már nem perzsel,
s jégcsapként sérti fel lelked,
mint egy élesre csiszolt hamis gyémánt.

De néma maradt a száj,
és béna lett a kéz, a láb.
A tétova idő a jövőbe mart,
s ólomlábakon tiporta szét,
azt amit építettél magad köré.
( légvár, csudakastély, homokvár,
összedőlt már rég )

Zokogtam érted, ne hagyd magad,
ha az éjárnyak feléd osonnak,
vak lepkeként körbe ölelnek,
és a magány, a kötélként megfeszülő éjben,
rád könnyezi az utolsó cseppjét.

Hányszor kiáltottam…
Térdelj le és mondj egy imát!
Érted, értem, értünk…
s majd a zuhanásokból is visszatérsz,
még akkor is, ha kíntól gyötört tested,
és fáradt lelked üvöltve fáj…
Csak mondd…vagy suttogd az imát.

De te széttártad kezeid, elindultál.
Az örvénylő mélynek feküdtél.
A súlytalanság bélelte ki
felfele zuhanásod,
a menny felé.

Hogy fájsz-e ott, hol most vagy?
Nem tudhatom.
Magam lettem nélküled.
És most én fájok.
Egymagam térdepelek a fél úton,
a végtelen kapuját megnyitva feléd.
Kezeim összekulcsolom,
égő gyöngyfüzérekbe morzsolom
arcomról csorgó könnyeim.
S csak suttogom… mondom
Hallod Apám?
Üvöltöm…
A nesztelen csendben utolsó imám,
hogy tudja végre az egész világ…
Nincs Istenem!
Nincs Apám…

Szilágyi Hajni


Hagyaték

Rád hagyom golyóstollamat.
Gyöngyöző poharam. Borom.
Száz félbehagyott álmomat.
Az összes meg nem írt sorom.
A ferde sarkú félcipőm.
A turkálóban túrt ruhám.
A darabokra tört időm,
s hogy mindegy mi lesz azután.


Böröczki Mihály


Az én Nagymamám

Ma téged ölel minden szavam
drága nagymamám
és te ragyogsz bele a versek szépségébe,
mert nekem, lényed az a szeretet,
s az a határtalan boldogság,
mi időtlen értékű már vagy ezer éve.
Tudod felettem is elmúlnak az évek,
de a bennem élő szeretet mindig ugyanaz,
hisz azt naponta frissíti szívünk közelsége,
akkor is, ha messze eső létvilágunk
neked és nekem is,
egy soha el nem érhető
távolság marad

Nekem mindig te maradsz
a versek csillagéke,
bűnvilágom egyetlen
angyalarcú szépe,
ki tudom tárt karokkal vár,
ha egyszer ajtót nyitok
ott, ahol örök törvényt őriz
két vérből sarjadt emberélet
egymáshoz tartozó
lélekmelegsége

Kun Magdolna


csak az élőknek

sírodnál
édes jó anyám
ott lent a fagyos föld alatt
ahol már nincsen óhaj
hova el sem ér a sóhaj
mi szívünkről
halkan
felszakadt
csak az élőknek kell a szó
a nyugtató
a bíztató
mert véges itt fent a földi lét
mit fel nem fog a bús agyunk
hogy szertefoszló hús vagyunk
fagyos konc
megváltás nyakán kolonc
úgy őrizzük emléked tüzét
mint rét
lidérces korhadó füzét
tudva
hogy egyszer mi is meghalunk
és emlékünk benövi a dudva

elmondok most érted egy fohászt
bár e néhány könnyes pillanat
fel nem oldozza a régi gyászt
a stigma mindig megmarad
csak az élőknek kell szó
mint szép mese
a lét a halál hitvese
s az emlékezés
kalimpáló
vad szívre nyugtató
gyógyírt hozó szent ébredés


Szilágyi Ferenc


A bánat útja

Egyszer csak felkerekedtem,
A hátamra zsákot vettem,
Botot vágtam száraz fáról,
Elmentem erről a tájról,
Mentem, mentem, mendegéltem
Mindenfelé ahol éltem.

Minden könnyem összeszedtem,
Kit szememből elejtettem
Harcmezőről vérből, sárból,
Hoteleknek vánkosáról,
Szép leány keze fejéről,
Hű könyveknek leveléről,
Temető hideg kövéről,
Szegényeknek küszöbéről.

Összeszedtem minden szómat,
Visszacsaltam minden óhmat,
Sóhajaim elkapkodtam
Mindent felgombolyítottam,
Boldog órám után jártam,
Boldog órám nem találtam,
Lépéseim mind megleltem,
A nyomát mind felemeltem.

Mindentől amihez értem
Sorba bocsánatot kértem,
Mindent megköszöntem híven,
Amitől csak fájt a szívem.
Elbúcsúztam a világtól:
A tengertől és a fáktól,
Kerti, mezei virágtól,
Kezemet nyaló kutyáktól.

Zsákomat hátamra véve
Mentem a világ végére,
A világ végén leültem,
A nagy csendnek úgy örültem
És azóta mind csak nézem
A felhőket fenn az égen.

Szép Ernő



Apámra egyszerűen nem lehetett haragudni, neheztelni sem. Alapvető emberi jósága és ártatlansága úgy sugárzott, mint az elemek.

Szabó Magda

Édesanyám születésnapjára

Uram segíts
hogy vissza tudjam idézni
a gyermekkor
felhőtlen karácsonyait
a lobogó gyertyák
tündöklő fényeit
Édesanyám örömét
mit csillogó szemében láttam
mikor előkerült a karácsonyfa alól
az ajándékom
s talán nem is értettem
mit jelent
karácsony misztériuma:
a szeretet s a család
védelme gyermek-lelkemre
Kérlek Uram hadd töröljem le
Édesanyám könnyeit
mit értem sír odaát
változtassam mosollyá
születésnapján
hogy életében átéltem
szeretetét
s ha egyszer ott leszek Nála
örökre szerethessem ŐT!


Fodor Miklós



Ölembe lopta...

Ölembe lopta magát a csend,
és némán peregnek ujjaim,
künn már szürkületre vált a rend
a fák umbra-barna ágain.

Porvirágokat sodor a szél,
titkokat boncol a félhomály,
az ablakon kottahang zenél,
s bogár-sötétbe fordul a táj.

Tán sántít a szó, és torz a kép,
mit leírni bizony nem lehet,
hisz nem értheted, mért fájt a rég,
s hogyan visz tovább a nélküled.

Lámpások gyúlnak a házsoron,
idebenn nyugalom hangja cseng,
ajkamra apró mosoly oson,
ölembe lopta magát a csend.


Nagy Ilona


Válogatás a temetőben (töredék)

Vén port kavargat
Valamely nagy Titoknak őre
S szomszédomban, a temetőkre
Már hullnak a varjak.

Falusi fészek:
Cibálgatja az Ősz a fákat,
Fákat, kik régtűl messzelátnak
S nagyon messzenéznek.

Ady Endre

Hű szavak

Hű szók ezek mind s hűen tiéd a bánat
- Olvadt-ezüst palást, mely izzva rádforr -
s a szó mind elkisér és száll utánad,
Nyomodba leng, mint jószagú virágbor.

Virágborillat - vágyó búm követ
S a régi rózsák porladó bozótja
Bekússza emléked, e sírkövet
S szent szirmait versem szivedre szórja.


Lányi Sarolta




Íratlan...

Egy hirtelen jött gondolat
szisszenő varázsa
mely elhalványult s úgy maradt
leíratlan, árva...
Teljesedni vágyó érzés
feszeng: Vers van benne,
csak ráömlött a végtelen
tintaszagú csendje...


Kormányos Sándor



2012. január 7., szombat

Ha sírig űzöl is

Te más vagy, mint a többi álmom,

mint az a buja, bomlott akarás,

s ha sírig űzöl is – nem bánom,

hogy hittelek, mint hívők a Messiást.


Hogy nevet adtam annak, ami nincsen

kihordtalak, s most űröd súlya nyom,

pedig még érzem tejföl-szőke tincsed,

hogy terül szét büszke vállamon.


Borostyánszemed rám ragyog sötéten,

bölcs szavaddal telik meg a lelkem,

és minden ember szépbe-szőtt hitében

csak téged látlak, Édes Gyermekem!


Ám visszaránt a valóság vasökle,

és átölel a csonttá fagyott csend,

csak vágy maradsz, mit mostantól örökre,

magamba zártam, mélyen, idebent…


...anyának lenni olyasfajta Isteni rendeltetés, amely az önfeláldozó szeretetből, megfontolt döntésekből, elkötelezettségből és az oltalom szentségéből tevődik össze...egy anya tanítóvá lesz, lélek- doktorrá, ezermesterré, szakácstündérré, előadóművésszé...az anyáknak több életük van, olyasfajta átváltozás ez, ahogy földi halandókból egy angyali jelenéssé válnak, mert halálukig vállalják a kötelezettségek - egyeseknek édes, másoknak nehéz – terhét…anyának lenni Isteni kiválasztás, nem csupán akarat és elhatározás keverékének megvalósulása, mert igaz anyává válni nem adatik meg, minden gyermekét nevelő nőnek, az ösztönök sárgás fényű lángnyelve fénylik bennük, de van ki önmagát, ki gyermekét égeti vele…ki tudja hány gyermek várja a virágpuhaságú kéz mozdulatát, mellyel feléjük nyúl anyjuk és félelmük sötét sarkába hoz békét, és elhúzva magányosságuk függönyét beereszti egy mosolyán át a szívében gyúlt napfényt...hány gyermek...csókol oly kezet, mely percekkel azelőtt még ütésre lendült az áporodott konyhafülke félhomályában, koldus-madárként próbál csipegetni magának a szeretet véletlen elhullajtott morzsáiból...

...és hány fohászt ragasztanak a gyermekek szellőhátra - felnőtt fejjel - és reptetik a távolba, hogy egy anyai szívre szállva üzenetüket rásimítsák, és örök meghívásukat átadva tudassák a felnőtté vált gyermek is mindig gyermek marad, és anyai szeretet után sóvárogva kel fel és nyugszik le életének minden napja...az én Anyám nem tölti idejét hintaszék mélyébe csúszva, nem férceli a posztó hívó hasadékát, és nem fonja körbe a rokkáról lecsusszanó fonal dolgos kezének körvonalát, forró kemencék felcsapó kenyérillatában sem lelem őt, a sütemények illatozó érzetének sem alkotó keze...ő nap nap után küzdi harcát az Élet megújuló seregeivel, de minden napon Édesanya, ha távol él, ha közel...vajon két távoli lélekpart találkozik még egyszer?


Moha



Ha meghalok

Árnyas fák alatt szeretnék pihenni,

minden zizzenő levélben keresni,

az élet itt maradt csodás pillanatát,

mit a földön többé nem élhetek át.


Szeretnék házunkban lélekként létezni,

megbújva sarokban magamban mélyedni

s nézni, ahogy szeretteim élnek tovább,

fentről figyelve sorsuk minden mozzanatát.


Kisérném őket hosszú, rejtélyes utakon,

őrizném léptüket hajnali harmatos avaron.

Megfognám kezüket láthatatlan fénnyel,

s álmaikat vigyáznám, féltő anyakézzel.


Csillagok sugarából szőnék nekik fátylat,

s belehímeznék minden csodás vágyat,

mi megszépíthetné majd fájó napjaikat,

hogy ne feledjék soha szerető anyjukat.


Kun Magdolna


Őrangyalkám

Álmomban, mikor kinyílnak a terek,

és elbóbiskol a valóság már,

elősurran szívemből egy gyerek,

sápadt karcsú fényből, mint sáfár…


És letörli cserzett homlokomról mind

a szenvedély és a bánat porát,

kicsiny ujjával lelegyinti a kín

alvó sóhajba gyűrt bársonyát.


Azután egy neszre ül és csak néz, néz,

nagy, tiszta, szép szemével álmodón,

s míg szájamból csurran a nyál, mint méz,

a gyermek csak figyel csodálkozón…


Szőke, kék szemű, angyalszerű gyermek,

a szíve teli van velem. – Egy kislány.

És míg én róla álmodom, a szemek,

angyalarcából vigyáznak rám…


S ím ködszárnyon érkezik a hajnal…

Lassan jövök vissza, – ébredek…

Ő szájára vesz, csókol piros ajakkal,

majd eltűnik mire létre révedek…


Rajnai Lencsés Zsolt


Tudod Kisfiam...


Ki úgy ringatott gyakorta nevetve,

hogy aggódott benne minden mozdulat,

mindig betakart gondosan, melegre,

s nagy plüss mackóért rótta a boltokat,

de olyan is volt, hogy mégsem adhatott...

tudod Kisfiam... az én vagyok.


Lemosta kis kezedről a mocskokat,

s engedte, hogy Te légy a büszke bajnok,

értette összes ki nem mondott szavad,

és minden sóhajtásodat meghallott,

magasra emelt, hogy megfogd a Napot...

tudod Kisfiam... az én vagyok.


Ki minden nap mosolyogva dolgozott,

de a párnájába sírta könnyeit,

Titeket mégis szeretve gondozott,

és soha nem mondta el félelmeit,

mert azt akarta, hogy sose sírjatok...

tudod Kisfiam... az én vagyok.


Ki szeretetébe fonta testedet,

mert éppen bántott szomorú tegnapod,

mikor a reményt hiába kerested,

s azt hitted, hogy már mindenki elhagyott,

valaki akkor ott volt... s erőt adott,

tudod Kisfiam... az én vagyok.


Ki megdorgált, és gyakran noszogatott,

és bosszantott sokat. - Jaj ne anyuka!

Megint eltörted azt a vacak csapot,

de most nincs időm, kérlek ne várj haza!

S szomorún hagyta, hogy elrohanjatok...

tudod Kisfiam... az én vagyok.


Ki egyszer mégis elmegy nagyon messze,

oda, ahol csak csillagok fénylenek,

tudod akkor sem lesz majd semmi veszve,

csak nem foghatja meg többé már kezed,

ám megérinti szíved minden este...

tudod Kisfiam... az én leszek.


Nagy Ilona