2012. december 23., vasárnap

Karácsonyváró



Úgy olvadt össze kinn a téli ünnep
fehére, ahogy a régi múltba tűnnek
a csengős december álmai. A holnap
kedvére hallom, már angyalok dalolnak,

vagy csak bennem kel most életre a kánon
túl ezen a fáradt, elrekedt világon.
Jó ez így. Hallgatom tágra nyíló hitben
ahogy hullámokban önt el újra itt benn,

kórus, hol dübörög, hol lágy gyermekhangon
csal, hogy ezt a békét, ezt nem kell feladnom,
–maradj még– ringat egy halkan omló szólam
mintha rám figyelne. Itt maradok, jól van,

nem vágyom kilépni, néhány hosszú percen
illatok ölelnek, gyertya lángja sercen,
arcokat látok, és új fényt a szemekben,
köröttem van mind, akit valaha szerettem,

föl még, föl, hadd szálljak kicsit túl a léten,
hátrahagyva, amit valaha is féltem...
s aztán a csend. Lassan elhal benn a dallam,
talán itt van még a hófehér falakban;

most egyszer-lesz-karácsony lomha csendjét
villantják rám a szürke konyhacsempék.
Megtépett lelkemet gyógyítani hívlak,
jönnöd kell, világíts, betlehemi csillag.

Hepp Béla

4 megjegyzés:

Névtelen írta...

" most egyszer-lesz-karácsony lomha csendjét
villantják rám a szürke konyhacsempék.
Megtépett lelkemet gyógyítani hívlak,
jönnöd kell, világíts, betlehemi csillag."
Egy ilyen vers után nehéz megszólalni. Olvastam.
Zsu

Vörös liliom írta...

Nekem is nehezemre esett, Zsu! :) Béla elképesztő módon képes megpengetni azokat a bizonyos húrokat. Azt hiszem, Tóth Árpád ezt az érzést nevezhette el " Lélektől - lélekig" húzódó hídnak. :)

Köszönöm, hogy olvastad!

Névtelen írta...

Csak meghajoltam némán, elmerengve. Minden szava telitalálat bennem.:)
pipacs

Vörös liliom írta...

:) Bennem is telitalálat... de hát minden magammal hozott vers az. Tagadhatatlan. :)