2012. november 24., szombat

Lélekrácsaidon túl mit látsz vajon? Mersze-e egyáltalán túlpillantani azokon, vagy félsz, hogy a mögöttük izzó fény - mely úgy parázslik, akár a homokszemek a pálmás Líbia szomjas sivatagján - megvakítja az örök sötétséghez szoktatott szemed? Félsz a szabadság illatától? Akkor maradj mozdulatlan, és élj rabként ott, ahol színház, cirkuszi játék soha vágyra nem izgat, és hallgasd életed végéig vádoló tudatod zsörtölődését, amely egyre inkább az öregek zsémbelődő szitkára hasonlít. Megérdemled.

10 megjegyzés:

Névtelen írta...

Való igaz. Mindig szembe kell nézni a félelmeinkkel, ezáltal egy lépést teszünk a szabadság felé. Tényleg jó kérdés, hogy vagyunk-e hozzá elég bátrak. ölelésem: Zsu

Névtelen írta...

"Lélekrácsaidon túl mit látsz vajon? Mersz-e egyáltalán túlpillantani azokon, vagy... Félsz a szabadság illatától?"

Hú, de kemény ! És ugyanakkor mennyire igaz !
Utolsó pillanatainkban már túl késő azon töprengeni, mi lett volna, ha...
Amikor lábunk körül már emelkedik a zavaros, örvénylő víz, nem arra gondolunk: majd csak apad. Hanem kilépve onnan a magaslatra igyekszünk.
Ilyen az egészséges lélek is. Ha már tövises indák egyre növekvő homálya vetül rá, igyekszik a fényre. Ha ott marad, elveszhet. Ha a fényre ér, megtörténhet a CSODA... bármi.

Persze lehet, hogy ez nagyon filozofikus... de érzem a lényegét.

Kedves Daniela, gyönyörűségemet leltem műved ízlelgetésében. Köszönöm.

Szeretettel: -aK-

hifimiki írta...

Tavasz lesz mikor újjászületsz
Nyár lesz mikor szeretsz
Ősszel télen együtt leszünk
boldogan gyönyörben szeretünk

De nincsenek évszakok
ha TE is szeretsz!

Baráti szeretettel ölellek:
Miki

Vörös liliom írta...

Köszönöm, Zsu, hogy felfigyeltél őszinte lélekhangomra... döbbenetes, hogy az élőket mennyire tanítani kell arra, hogy éljenek. Furcsa, hogy az emberek bármi másért jobban képesek küzdeni, mint a saját boldogságukért. Mindent megtesznek a pénzért, a karrierjükért, a gyermekükért vagy a főnökük kedvéért,miközben oly gyakran nem gondolják végig a saját boldogságukat és a saját jövőjüket. Arra jutottam, hogy ha ez volna a munkájuk, akkor biztosan megtennék. Talán fizetni kellene az embereknek, hogy törődjenek önmagukkal, hogy merjenek lépni saját boldogságuk felé. :( És tudod, mi a legszörnyűbb felismerés? Az, hogy én is így élek. :(

Ölelésem: Dana

Vörös liliom írta...

Köszönöm, kedves Barátom, hogy ilyen gyönyörű, míves, és rendkívül értékes gondolatokat hoztál. Igazad van, „utolsó pillanatainkban már túl késő azon töprengeni, mi lett volna, ha..”. Érdekes, hogy amikor közeledik a vég, mindenkinek eszébe jut, hogyan kellett volna élnie, addig pedig az önmagunk ellen hozott döntéseink sorozatának áldozatai vagyunk. Sajnos, én is gyakran félek túlpillantani saját lélekrácsaimon. :(

Szeretettel köszönöm jöttödet:Daniela

Vörös liliom írta...

Míg saját boldogságunkkal törődünk, addig a világ és annak minden gondja kívül reked, Kedves Miki.

Köszönöm, hogy itt voltál, hogy szeretettel átitatott gondolataidat itt hagytad, nálam.

Baráti szeretettel: Dana

Magdi írta...

Ha büszkeségünk nagyobb, mint szeretni vágyásunk,
akkor megérdemeljük a vele társult magányt,
mert néha bizony porig kell hajolni egyetlen szép szóért.
Aki igaz szívvel gondol arra,
kit az élet ajándékul adott neki, az, gőgjét elvetve
alázatosan hajol meg az érzés szépsége és fájdalma előtt…
Igaz és szép gondolatok drága Dana!

Szeretettel ölellek.
Magdi

Vörös liliom írta...

Az Élet olykor ajándék, máskor pedig harc a magány farkas-sötétjével, Drága Magdi, de azt hiszem, elég egyetlen szóölelés ahhoz, hogy a fájdalom kalapácsának súlyos dobszavát ne haljuk meg többé…
Köszönöm, hogy itt voltál, és lélekszilánkom alatt hagytad szép, igaz gondolataidat.

Viszont ölellek szeretettel: Dana

Névtelen írta...

Vajon elég-e bátornak lenni? Hiszen a rácsok nem csak a kifelé utat zárják el, hanem a befele igyekvőktől is véd. Olyan ez, mint egy vár, aminek kapuján a virágos rét felé is, és a mocsár felé is vezet út. A rácsok széttöréséhez hihetetlen erőre, vagy segítő kezekre van szülségünk...
Hú, nem is fojtatom, drága Dana, mert ha én egyszer belemerülök, akkor itt rács nem marad. :))
Ölellek.
pipacs

Vörös liliom írta...

Édes Pipacs, látod, általad jöttem rá, mi tart engem vissza... Köszönöm Neked az itt hagyott bölcs gondolatokat, ölellek érte végtelen szeretettel: Dana