2012. november 24., szombat

Mint



Az idő mindig elvesz belőlünk valamit.
Szemünkben óceánok csendesednek,
kőarcú angyalokkal beszélgetünk,
idegenként sodródunk a nemlét felszínén,
szívünkön ordító kráterek, alvó hegyek.

Hűvös kezek simulnak ránk,
mint egy születés, mint a halál...
a köd, sűrű fátyolként ereszkedik
a földre. Nincs magasság, nincs híd,
se apád, se anyád…- ordít a mélység,
csak rideg túlpart, és a valóság.
Te és én. Szádról olvasom a jövőt,
arcodról a jelent. Összekulcsoljuk
ujjainkat, a hajnal elé térdel velünk a szó,
mintha imádkoznánk, mintha…
de csak üres szavakból ír holnapot
az érzés, hisz ami tegnap még
vers volt, mára rímtelen fattyúsor.

Elképzelt mesékből újtavaszokat
rajzol szemünk mögé a világ,
lombtalan fákat, napzuhanásokat…
de szívünk helyén csak álommá szőtt
pókhálót rezget az őszi szél,
s közben összeszorított foggal,
mint egy születés, mint a halál…
hátat fordítunk a zajongó világnak,
mert ez már nem a mi mesénk.

Hang lobban fel a horizont peremén,
de hiába bomlik milliónyi fényre a Nap,
hiába lesz bábból született pillangó.
Ma minden tévedés. Az álom, a tegnap,
az érintés. A két arc közt zuhogó eső,
a két száj között lebegő sóhaj.
A hit fáradtan ráhull az ősz tenyerére,
és a hallgatás hozzá gömbölyödik,
ami zaj is lehetne…

Konokul gyűrődik felettünk
a novemberi alkony,
felhők közé rejtőzik a szerelem,
mit a reggel karjában hagytunk.
Megszelídített ölelésből szakad ki
az érzés, a fákra kúszó jelek
hideg telet suttognak,
mint a csupasztestű madarak,
mikor felfele zuhannak...
Hallgatnak a kövek alá rejtett
mindig-veled, soha-nélküled ígéretek,
lassan eltűnnek a hozzád-utak,
tőled-hidak, és csak csendesedő,
magányos éjöblök maradnak,
mert az idő mindig rohan,
és mindig elvesz belőlünk valamit…
mint egy születés, mint a halál…

Szilágyi Hajnalka

2 megjegyzés:

hifimiki írta...

Az idő mindig elvesz
belőlünk valamit
hol bánatot hol szerelmet
hol szívet hol lelket
Ha nem hiszed hogy eljön Ő
az igazi szerető szív
ki végig kísér az időalagúton
nem marad más csak a magány
s a talány miért születtél
ha nem lehetsz Övé
kit időtlen idők óta vártál!

Köszönöm Drága Dana ezt a gyönyörű
költeményt!

Baráti szeretettel ölellek:
Miki

Vörös liliom írta...

Az idő, Miki... valamikor gyógyít, valamikor pusztít, de meg kell próbálnunk megbarátkozni vele.

Köszönöm, hogy itt voltál.

Szeretettel: Dana