2012. október 28., vasárnap

Új remény



Új ősz, újbor, új remény. (És persze, megint
egy újabb költemény!) No, nem erre a versre
gondolok persze! Ó, ily öntelt sose lennék!
Nem én! Itt hagyott szavaid jutnak eszembe.
Ahogyan a hajnalt lefestetted, egyetlen apró
harmatcseppbe megmutattad hosszú utad,
melyben a könnyekből most mosoly fakadt,
és azt, miként győzedelmeskedett a tudat:
Élni szép, élni jó! És hogy mindig van miért.
Lefestetted az ősz ezer szín tarka ruháját
szavaiddal, de valami olyan szép képben,
hogy a természet is nagyra nyitná a száját
a csodálkozástól. (És ha lenne szája éppen.)
Aztán himnuszt írtál a hajnali madárdalról!
És a holdsugárról, amely éjjel beszökött
ablakodon, és megleste lecsúszott takaród
alól kilátszó kerek vállad, majd tétován
surranjon ki a szobádból. Aztán mondtad
álmodat, mely álmomra volt szép felelet,
legyőztél hetedhét sárkányt, hogy foghasd
a kezem ezen a hűvös, kora őszi reggelen.
Ez volt a költemény, és nem az, amit én
összehordok vers gyanánt. Nincs szavam,
mely túlszárnyalná lelked tiszta szépségét.
Új ősz, újbor, új remény, és én az a régi,
aki nem csak remélni akar, de már élni!
Mert a Te élni akarásodért nekem is kell
hinni a Holnapban, s kezem kezed eléri.

Káli László

2 megjegyzés:

Névtelen írta...

Ahogy mondani szokás, a remény hal meg utoljára. Tetszik a versedben az őszinteség. Zsu

Vörös liliom írta...

Napjaink arcát sokféle inda fonja át, Zsu, de tudnunk kell az arny-hideg pillanatképekből is kisajtolni azt az egy csepp aranyat, amiért érdemes élni.