2012. október 4., csütörtök

Éjféli sírás




Sír a lélek a sötét éjszakában,
sír a mécses az elhagyott siron;
tollászkodik a bús fekete páva,
hull, hull a tolla, mint halott szirom.

- Mért sirsz, te lélek?
A bú csak magadé; semmit sem ér!
- A búm mindenkié és ujraéled
Mint régi kastélyok kövén a vér.
Elmult szerelmek
kék körme sajgó anyagomba tép;
régi bünök rossz hánytorgása felvet
s bántott halott mereszti rám szemét.
Hová repüljek?
Mily testet válasszak szállásomul?
Vágjak neki idő előtt az űrnek
kezdvén bolyongásom gazdátlanul?
Ó, végtelenség!
cikázó mérhetetlenek tava!
Szippants magadba, hogy e bús jelenség
sötét földjéről tünjön már tova.

Igy sír a lélek a sötét szobában,
így a mécses az elhagyott siron;
Mint tollát sirató szomoru páva,
esendőségem sirva-siratom.

Jékely Zoltán

2 megjegyzés:

Névtelen írta...

Nem ismerem sem a Szerzőt, se a verset, de köszönöm, hogy olvashattam.

Zsu

Vörös liliom írta...

Nyugatból csemegéztem most is, Zsu. Kár, hogy a költő nem szerzett magának hírnevet, nagyon szép a lélekhangja.