2012. szeptember 8., szombat

Aludj...

Aludj! Ereszd le már szemednek

Két függönyét: a színjátéknak vége

S a Néző ül az elsötétült űrnek

Terébe veszve s percre még mereng...

Lelked kapuit fedje csend, sötét

Párnázott ajtó, mely mögött opálos

Tompított fényben méláz még a Bánat

S elültek már a fáradt illatok...

A gondolatról vedd le már a jármot

Mit hordott görnyedőn, napestig szántva

A gond sötétcseréjén. Tétován

Hadd menjen, meg-megállva, mint ha fáradt

Ökör legelve ballag s dombtetőn

Megáll és íves szarvát hátrahajtva

Az est kékjébe bőgi bánatát...


Aludj, bocsásd el már a mát, ne fogd

Oly görcsösen kezét, még esztelen remélve,

Hogy tán megadja reggeli szavát.

Királynő reggel, este bús cseléd,

Batyúba kötve holmija kezében,

Bocsásd szegényt, lám, ő is elbocsát...


Aludj! Míg nyugszol mozdulatlanul,

Peregve futják útjuk csillagok,

Hogy épp fölötted álljanak egy éjen!

Patak csobog a rengetegben, hogy

Vízén lebegj majd, rügy fakad a fán,

Hogy árnyékában merenghess nyári lombnak!

S tán Afrikában, mangróvés ligetben,

Csörgő bokákkal lépked most egy néger.

Banánt szed s majd, parfümös nők között,

Havas téléj aranyló fény-szigetjén,

Kristály- s ezüst-reflekszek záporában

Sárgáll feléd a sápadt porcelánon...

Talán, talán már álmodik leánykád

S ködfoltból most remeg ki csillagképpé

Pár szó, tekintet, villanó tejútján

Az ábrándoknak, öntudatlanul,

Hogy nézzen rá konok, vak szenvedéllyel,

mint nézed őt te, messze csillagot...


Aludj, virraszt a Végzet! S biztosan

Vezérli sajkád tűnő habjain

Az életed kanyargó folyamának

A messze ködlő Óceán felé...


Nagy Zoltán


Nincsenek megjegyzések: