2012. augusztus 4., szombat

Utolsó ima

Uram! Ki a mennyben mindenek felett ítélsz,

kérlek, küldj jelet, ha lehet, hogy bevégeztem

már a feladatot, amiért jönnöm kellett! Mit rósz

még rám? Mit tegyek, mielőtt hozzád térhetek?

Ki vak volt, neki adtam a látás tudását, ki hitetlen,

őt hittel töltöttem. A béna újra az útra léphetett,

s ki ha halott is volt, kiszólítottam az élők közé.

Akire követ emeltek, mondván, hogy vétkezett,

a dobálódzók lelkiismeretével védtem őt meg.

Mondd, hogy nem így volt! Tagadd, ha mered!

És volt… ki mind közül szívemnek legkedvesebb

lett! De nem háromszor tagadott-e éppen meg?

Miképpen az írás a megmondhatója. Kit előtte

Istenének mondott, kakasszóra nem háromszor

tette? És csak egyetlen egy volt, ki sebeimet

gyógyítva azokat bekente, és leborult lábamhoz;

Lesznek, kik megbotránkoznak az én beszédemen,

és Istenkáromlónak mondanak végig.…

Próbálkoztam Istenem! Három évig…

Vagy harminc is volt? Elfáradtam. Másként, vagy

már egyáltalán nem is látom az utat a végső célig.

Mi kezdetben még oly világos és egyértelmű volt.

mitől lett mára kibogozhatatlan csomóvá lelkemen?

Akár kilencven évnek tűnő, hiábavalósággá vált

küldetésem… Istenem! Miért hagytál el engemet?


Káli László


2 megjegyzés:

Névtelen írta...

Szép ez az ima. Noha én nem hiszek Istenben, - hanem másban hiszek, mint például a szeretet, meg a lélek halhatatlansága, így a tartalmához nem nagyon tudok mit hozzáfűzni - mint vers azonban tetszett.
Summer - Zsu

Vörös liliom írta...

Nevetséges volna beszélnem az Istenbe vetett hitről, amikor én magam is hitetlen vagyok, Zsu, azonban hiszem, hogy amikor a dicsőség, a hálaérzet járja át a gyenge emberi lelket, az tündöklő szeráfi magasságokba emelkedik. Az feltűnt, hogy kétségbeesésünkben mindig felfelé tekintünk? Soha nem előre, soha nem vissza, hanem mindig a magasságos eget kémleljük. :)
Köszönöm, hogy olvastad!