2012. augusztus 11., szombat

Nyújtsd a kezed


Mint hullámok egy vaslánccal kikötött

ladikot, ringat és rángat az Élet.

Árnyékokba vesztek vágyak, s örömök,

színtelen semmivé lett sok csendélet.

Sorvadok.


Se szavak, se csöndek már nem érnek el.

Lét-kérdéseimre csak könnyem felel.

Fák susognak messzi partok tövében,

lombjaik még karolják zöld-kövéren

águkat,


melyekről lehull a levél majd ősz derekán.

Fecskék röpülnek egy távoli otthon után,

s helyet találnak a Világ másik oldalán,

ahol Nap ragyog a déli dombok homlokán.

Meglehet,


bennem már tompulnak az erőt adó léptek.

Fáradt pillanatokból morzsákat remélek,

mosolyba rejtett bánatban maródva, félek,

hiába indulnék, az árnyak utolérnek.

Ítélet


lehet ez talán, hűség korbácsának szíja,

de mit nekem, ki már a poklot is kibírta!

Ó, hányszor eveztem örvényben, s kaptam léket!

Korhadó deszkákon fekvő, széthullott lélek

- darabok


után kapkodok… és elfogy az erőm…

Ki születésem, s minden tévedésem

okát látod! Az utolsó levegőm

megadva, segíts! Kiáltsd! - hogy megértsem

válaszod.


Nézd! Béklyóim alatt sebes a lábam…

Fekete fekélyek kínoznak, lázban

fetrengve küzdök, s iszaptenger temet

a feneketlen mélybe… Nyújtsd a kezed

- Itt vagyok.


Arany-Tóth Katalin


Nincsenek megjegyzések: