2012. augusztus 25., szombat

Nem hiszem el:

hogy messze fent

most igazán ott dereng, jégfényben, sötétben

az Északsark,

nem hiszem el reggel, lombos

temetőben, hogy itt most

Apám felett állok,

nem hiszem el a más ember

szenvedését,

nem hiszem el, hogy meg fogok halni


és sokszor, mikor szemben ülsz velem, drága

Barátom s beszélsz hozzám, hirtelen

nem tudom, itt vagy-e valóban,

hátha

üres a helyed és szék sincs ott és

szoba sincs körülöttem,

magamban beszélek

talán álmomban, vagy egy cellában, vagy már a

koporsómban,

vagy egyedül a semmiben

és én vagyok az egyetlen élő ember

és én magam hajtom

magam körül

a világot: halvány, örök lázálmomat

s benne téged.


Sági Márta



Nincsenek megjegyzések: